Remember me

XV. Fejezet - Kezdek meghülyülni

*AMY SZEMSZÖGE*

Itt ülök az éjszaka közepén, a fenekem alá terített kabátomon, hulla fáradtan, kisírt szemekkel, homlokommal a mellettem levő kórházi ágyat támasztva és Liam csuklóját szorongatva, mivel még ennél is kényelmetlenebb lenne, ha rendesen fognom kéne a kezét. Ő csak szuszog, néha átfordítja a fejét a párnáján; fogalmam sincs, hogy ébren vagy már rég az álmok világát járva. A bőre a tenyerem alatt egészen felmelegedett; viszont ha csak egy picit is elmozdítom egy ujjamat, mintha egy hullát próbálnék megnyugtatni azzal, hogy egy pillanatra sem szakítom meg a csekély testi kontaktust... Ez pedig fellobbantotta bennem a gondolatot, miszerint akár el is veszíthettem volna, így talán egy kicsit magam miatt sem akarom elengedni. Se a csuklóját, se őt.

Folyamatosan próbálok rájönni, miért érzem enyémnek a feladatot, hogy itt legyek neki. Roséval váltottam Messengeren pár szót, akinek elmondása szerint rajtunk kívül senki sem volt még bent nála. Rengeteg fontos ember van az életében, akiknek hatszor több joguk lenne mellette lenni... De nincsenek itt, és talán emiatt sem hagytam még faképnél Liamet. A szülei, Andy, Louis és Cheryl? Ők hol vannak? Ha valaki felhívna, legyek bármilyen mély álomban, azzal, hogy a párom, akinek nem mellesleg a gyerekét hordom a szívem alatt, kórházban fekszik egy autóbaleset miatt, azonnal rohannék, akárhova is kéne! Nem is kell terhesnek lennem, sőt, még a párjának sem, így is ideloholtam hozzá... De miért?

Miért nem tudom egyszerűen csak összeszedni a holmimat és itt hagyni? Valószínűleg már rég elaludt, nincs életveszélyben, semmi ésszerű magyarázatot nem találok arra, hogy amilyen gyengén tartom a tenyerem alatt a csuklóját, olyan erősen kapaszkodok belé gondolatban. Gyakorlatilag azt a kezet szorongatom, amelyikkel tegnap megütött a kislányunk szeme láttára! Mi bajom van?! Miért érdekel egyáltalán, hogy mi van vele?! Őt érdekelte, hogy mi lesz velem, amikor visszaütött? Nem! Na, és amikor közölte velem, hogy kihasználom Reyt? Francokat! Egy önző seggfej, aki minden volt akkor, csak mintaapa nem. És ő papol nekem arról, hogy milyen anya kéne, hogy legyek! Nem leszek megint az évszázad papucsa, pátyolgassa csak Cheryl, ő úgyis olyan rohadt tökéletes anya lesz!

Pár percnyi fortyogás után kellően felhúztam magam ahhoz, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanjak a kabátomról és Liam csuklóját hosszú idő után először elengedtem. A sötétkék anyagot ingerülten felkaptam a földről, de az ajtó felé már nem volt időm megindulni, hogy végre a sarkamra álljak a hülye érzelmeimmel szemben, ugyanis egy fájdalmas nyögés szakadt fel az ágyon teljesen kiszolgáltatottan fekvőből. A szemeimet lehunyva átkoztam el akárki is csinálja ezt velem, majd egy sóhaj után összeszedtem magam, így felé tudtam fordulni. A kabátomat szorosan magamhoz húzva ácsorogtam, hideg tekintettel nézve a fénylő, barna íriszekbe, amik minden egyes pillanattal egyre gyengébbé tettek. Kérlek, ne nézz így rám!

- Én most elmegyek, Liam. – mondtam egy kisegér cincogásánál is halkabban, harcot vívva az agyam azon részével, amely minden áron mellette akart maradni. A kijelentésemnek azonban hosszú másodpercek múltán sem tudtam eleget tenni, ugyanis a lábaim makacsul a földbe gyökereztek, amint belül megszólalt a lelkiismeretem.

Most komolyan itt akarom hagyni, amikor senkije sincs mellette? Azt az embert, aki végig ott volt nekem, még akkor is, amikor nem ismertem fel? Mindent megtett értem és rengetegszer segített talpra állni; ő volt az egyetlen ember, akire számíthattam... Én pedig az első alkalommal, amikor megfordult a kocka és neki lenne szüksége rám, cserben hagyom. Milyen ember vagyok?! Megígértem neki, sőt, megesküdtem, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben fogom a kezét, bármit is hozzon az élet, ezt nem lehet felbontani, mint egy szerződést!