Remember me

5. Fejezet - Tudok segíteni?

- Köszönöm. Jó éjt, Liam. És köszönök igazából mindent. - túrtam bele a hajamba.

- Neked is jó éjszakát, Am. - mosolyodott el, és visszament a hálóba. Direkt nem mondott semmit a köszönetemre.

Csalódottan néztem még egy darabig a becsukott ajtót, és Liam elkeseredett hangja zúgott a fülemben. Annyi minden benne volt abban az egy mondatban, amit szavakkal igen nehéz leírni, viszont látni lehet az ember szemében, arcán. Szomorúság, meggyötörtség és összetörtség csillant az írisziben, amit egy mosollyal akart eltakarni, sikertelenül. Próbál erősnek és boldognak tűnni azért, hogy ne érezzem magam szarul. És most épp ezért érzem magam rosszul. Sokkal könnyebb lenne, ha egy seggfej lenne, és mondjuk Niallnél csöveznék, és egy teljesen új életet kezdenék. De nem az. Nagyon nem.

Miközben ezen agyaltam, rájöttem, hogy olyan 10 perce állok a küszöbön, és bámulok előre. Megráztam a fejem, és bementem a szobába, majd levágódtam az ágyra. Egy ideig néztem még a plafont, majd betakaróztam, az oldalamra fordultam, és így pont kinéztem a velem szembeni falon lévő, hatalmas ablakon. Az esőcseppek különös harcot vívtak az üveggel, melyből mindig az utóbbi jött ki győztesen. Miközben figyeltem az esőt, álom jött a szemeimre, és elaludtam.

Hirtelen egy hatalmas csattanásra, és vakító fényre pattantak ki a szemeim. A pulzusom az egekbe szökött, gyorsan kapkodtam a levegőt, felültem, és zavartan néztem körbe a szobában. Nem kellett sokáig tanakodnom, hogy mi is lehetett a hang és a fény forrása, így zihálva dőltem vissza az ágyra. Becsuktam a szemem, hogy visszaaludjak, ám megint villámlott, és hirtelen beugrott egy kép, vagyis inkább jelenet, ahogyan egy utcán állok, sírok, de nem látszanak a könnyeim, mert szakad az eső, folyamatosan villámlik, dörög az ég, és Liam előttem olyan 25 méterre áll, teljesen elázva. A haja a homlokára lógott, a pólója rátapadt a felsőtestére, és a maga mellett lógó kezeiről folyik le a víz. Lehajtja a fejét, és beletúr a félig az arcába lógó csurom vizes hajába, és odakiáltja nekem, hogy „sajnálom".

Zavartan ültem fel, és próbáltam feldolgozni az előbb „látottakat". Mikor történt ez? Miért kért bocsánatot? Én miért sírtam? Egyáltalán miért álltunk az utcán szakadó esőben? Megráztam a fejem, és minden erőmmel azon voltam, hogy keresgéljek a nemlétező emlékeim között, hogy mi is történhetett ott.

- A francba. - suttogtam magamnak, amikor már feladtam a dolgot. Úgysem tudok rá emlékezni. Minek erőltessem?

Egyszerűen nem tudtam aludni. Az egyik oka ez a kis „látomás" volt, a másik a vihar. Ciki vagy sem, minden egyes villámlásnál felpattantam ülő helyzetbe, és zihálva próbáltam nyugtatni magamat, hogy ez csak egy vihar. Szóval félek a vihartól? Kicsit komikus, hogy 22 évesen jövök rá ezekre a dolgokra.

Szinte már erőszakosan húztam a fejemre a takarót, hogy el tudjak végre aludni, amikor egy, az eddigieknél nagyobb villám csapódott be a földbe, és megint beugrott egy jelenet, ahol én 7-8 éves lehetek, és egy 35 év körüli férfi karol át. Egy teraszon ülünk, pokróccal a hátunkon éjszaka, szintén egy vihar közepén, és nézzük a villámokat. Biztosan az apukám lehetett.

A tenyerembe temettem az arcomat, és magam sem tudom, hogy miért, de elkezdtek folyni a könnyeim. Annyira jó lenne, ha tudnám, hogy ki az apukám! Annyira jó lenne, ha tudnám, hogy ki az anyukám, a bátyám! Ha tudnám, hogy mit kerestünk Liammel az utca közepén, zuhogó esőben, és hogy miért mondta, hogy „sajnálom"! Ha tudnám, hogy miért félek a vihartól! Ha tudnám, hogy hol laktunk, amikor még kicsi voltam! Ha emlékeznék a gyerekkoromra, ha tudnám, hogy milyen suliba jártam, hogy kik voltak az osztálytársaim, hogy mik történtek a szünetben, illetve dolgozatírás előtt! Annyira szeretném tudni, hogy mikor ismertem meg Liamet, hogy mikor jöttünk össze, és mindent, amit együtt csináltunk: hogy milyen városokat jártunk körbe együtt, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, és hogy mikor költöztünk össze! Szeretném tudni, hogy milyen énekesnek lenni! Tudni akarom, hogy mi történt azon a napon, amikor a baleset volt! Annyira jó lenne, ha emlékeznék bármire, ami én vagyok!