- Mit csináljunk? - szólalt meg Liam hosszú idő után először. A hálószobában feküdtünk az ágyon, összebújva, már vagy egy órája. Gyorsan kipattantak a szemeim és megvontam a vállamat, mire felnevetett. - Bealudtál? - cirógatta az arcomat, mire elmosolyodtam és átöleltem a derekát. A fejem a mellkasán volt, az egyik lábam pedig az övéin pihent.
- Nem értem, hogy miből gondolod ezt. - fúrtam az arcomat a pólójába, ő pedig a hátamra rajzolt apró köröket.
- Megérzés. - sóhajtotta, de hallottam a hangján, hogy vigyorog. - Nem vagy éhes? Mert én az vagyok. - motyogta, mire felkuncogtam és lekászálódtam róla, majd a kezemen megtámaszkodva feléhajoltam, így az arcunk csak pár centire volt egymástól.
- Lemész a konyhába, csinálsz magadnak... és nekem is. - mosolyogtam rá, majd feltápászkodtam és elindultam lefelé a lépcsőn.
- Engem itt hagysz? - hallottam meg a hangját mögűlem, majd egy pillanat alatt Liam nyakában ültem, és így battyogtunk lefelé.
- Jézusom, mit művelsz?! - röhögtem fel, és az állába kapaszkodtam - az életemért -, amitől ő is elnevette magát. Hirtelen rohadt magasan voltam és... féltem. Csak nem tériszony? - Tegyél le! - bújtam a fejéhez, mint egy kisgyerek.
- Nem. - rázta meg hevesen a fejét, mire én elvesztettem az egyensúlyomat, és hátraestem volna, ha nem kap a vádlimhoz, és szorítja meg. A pulzusom felment az egekbe és éreztem, hogy szívrohamot kaptam. Kettőt. - Szerintem inkább ne arrafelé akarj menekülni. - simogatta az egyik kezével a vádlimat, a másikkal pedig fogta a bokámat.
- Liam, kérlek. - karoltam át a nyakát. Már halálfélelmem volt, hiába tudtam, hogy megtart.
- Nem. Te sem mentél ki a fürdőből, amikor könyörögtem. - nézett fel rám és egy ezerwattos mosolyt villantott.
- De én nem akartalak kinyírni! - nevettem kínomban.
- Én sem akarlak. Csak egy kicsit... - tolta fel a két lábamat, így megint hátrazuhantam, de ismét elkapott és visszahúzott. - ...játszom veled. - fejezte be a mondatát vigyorogva.
- Liam! - sikoltottam, majd ismét elnevettem magam. - Annyira utállak! Hagyd ezt abba! - sarkaltam bele egy kicsit a mellkasába.
- Mert ha nem...? - nézett a szemembe, majd megismételte, amit az előbb csinált, azzal a különbséggel, hogy... nem kapott el. Konkrétan az egész életem - már amire emlékszem - lepergett előttem, ahogy estem lefelé, majd... a kanapéra érkeztem. Gyorsan felültem és az ijedtségtől az arcomat a tenyerem mögé rejtettem és elbőgtem magam. Csak egy kicsit gáz. - Jézusom, Am, minden rendben? - guggolt elém Liam és aggódva elvette a kezemet. Egy nagyot bólintottam, majd megint a tenyerembe temettem az arcomat. - Jajj, ne sírj, semmi baj! - nevetett halkan, és magához húzott. - Ennyire megijedtél? - simogatta a hajamat, mire egy aprót biccentettem. - Ne haragudj! - nézett a szemembe. Az íriszeiben megbánást láttam, de nem tudta abbahagyni a mosolygást. - Olyan vagy, mint egy kislány. - hajolt közelebb és lágyan megcsókolt.
- Ha egy kislánynak látsz, akkor te most pedofil vagy. - motyogtam, amikor elváltunk egymástól, miközben a könnyeimet törölgettem le. Felnevetett és felállt mellőlem.
- Na, újra a régi vagy! - simított végig az arcomon, majd bement a konyhába. Egy kicsit még pihegtem, majd utána mentem.
- Mit csinálsz? - döntöttem a homlokomat a hátának és átkaroltam a derekát. Az egyik kezével megfogta a csuklómat, a másikkal még mindig a pulton matatott valamit.
- Egy kis epret szelek fel. Maradt még tegnapról sajtos makaróni, így megúsztam a mai főzést. - húzta végig a könyökömig és vissza a tenyerét, majd a kezemet elengedve folytatta, amit elkezdett.
ESTÁS LEYENDO
Remember me
Fanfic„...Még mindig olyan furák ezek az álmok... Olyan valósághűek, mintha tényleg, itt és most történnének velem, de tudom, hogy ez csak a múlt. A múlt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Az én múltam, az én történetem, ami azzá tesz, aki vagyok, mégse...
