Remember me

X. Fejezet - Tegnapi kép

*AMY PRINCE*

- Több, mint öt éve vagy az A-listás világsztárok között, az egyik legikonikusabbá vált brit előadóként... Mégis olyan szarba kevered magad, amit még egy fel nem fedezett, középszar fiúbanda előzenekarának dobosa sem engedhetne meg magának. – egy barátságtalan, fekete bőrkanapé közepén ültem, kezeim között a telefonomat forgatva, és kicsit feszengve az előttem diszkréten dühöngő menedzserem miatt. Steve fel-alá járkált, cinikusabbnál cinikusabb mondatok hagyták el a száját, amit szokás szerint csak résnyire nyitott el a magánhangzóknál.

- Steve, én most nem erről szerettem volna veled beszélni...

- Nem? Nem erről? Hm, pedig elég érdekesnek tűnik nekem az a tizenakárhány kép rólad az interneten, amin vagy smárolsz, vagy ölelgeted, vagy beülsz Bájvigyor mellé a kicseszett terepjárójába, hogy elvigyen téged magához! – tárta szét a karjait, minek következtében felcsúszott a kezén a zakójának anyaga és kivillant alóla a hatalmas, ezüst karóra, ami tökéletes "komoly üzletember" külsőt kölcsönzött neki az élére vasalt nadrágjával és a tökéletesre belőtt, sötétszürke, helyenként már-már fehér hajával egyetemben.

- Liam nem "Bájvigyor". – utánoztam a gúnyos hanglejtését, amivel az előbb kiejtette ezt a jelzőt, ezzel védve azt, aki valóban hazavitt magához három nappal ezelőtt. – És jogom van vele lenni, mivel szeretek vele lenni.

- Nem érdekel. – közölte hűvösen, amin egy kicsit meg is ütköztem. Steve sosem volt egy érzelmes ember, de mindig figyelemmel volt a lelki, esetenként testi állapotomra, sőt, mivel a menedzserem, mindent el kell mondanom neki, ami a magánéletemmel kapcsolatos, így váratlanul ért, hogy hirtelen ennyire leszarja, mit szeretnék. – Az én munkám, hogy a csúcsra felsegítselek, majd ott is tartsalak. A szerelmi életed nem az én hatásköröm, hiába kell megosztanod velem. Én mindig azt néztem és az is fogom nézni, hogy még vállalható áldozatokat téve mi az, ami a toplistákra dob, amivel filmszerepekhez juthatsz, ami pénzt hoz. – az arcomra kiülő, talán túlságosan is erős fintor hatott rá, sokkal visszafogottabban szólt hozzám, a testtartásán is finomítva egy kicsit. – Az egyik legnagyobb brit híresség vagy, Amy. Az emberek tudják, hogy ki vagy, ki a lányod, ki a bátyád, az anyád, a kutyád, pontosan tudják, ki volt neked Liam. Liam Payne, egy másik Nagy-Britannia legismertebb emberei közül, akivel történetesen ikonikusabb párt alkottatok, mint Victoria és David Beckham. – a kiselőadása után az előttem levő hatalmas, ébenfekete íróasztalnak dőlt és keresztbefont karokkal dörzsölte az orrnyergét, ami felett már jónéhány ránc összegyűlt. Egy sóhajt kieresztettem a mellkasomból, amin valamiért nem éreztem a bűntudat súlyát; legalábbis annyira biztosan nem, mint illendő lett volna. – Mi történt? Őszintén, mert mindenről tudnom kell ahhoz, hogy valahogy kihúzzalak ebből szarból!

- Kihívtam Liamet a kastélyból, hogy beszéljek vele arról, amiről veled is szerettem volna. Felidegesítettük egymást, veszekedtünk, aztán hirtelen érzelmesre vette a figurát, én pedig megcsókoltam. Nem sokkal később vérezni kezdett az orrom, amivel Li bev...

- Oh, kérlek, ne hívd Linek! – nyögött fel egyből a becenév hallatán, mire csak egy ideges fújtatást kapott tőlem. Steve évek óta az emberem, hol csak turnémenedzser, hol pedig minden saját és kevésbé saját döntésemről tud, mint például most, de amíg Liammel együtt voltunk, sosem volt baja még azzal sem, ha néha Édesnek hívtam. Most pedig forgatja a szemeit, fintorog, ha egyáltalán szóba kerül.

- Szóval Payne a biztonság kedvéért bevitt a kórházba, ahol elláttak, utána pedig magához vitt, mert én majd' két órányira lakom Londontól, ő pedig a belvárosban bérelt szobát. Felmentünk, beszélgettünk, én pedig ott aludtam nála. – persze, ez korántsem volt ilyen egyszerű, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ilyen mélyen vájkálni tudjon a magánéletemben. A menedzserem, tudnia kell, mi van velem, de nem neki fogok mesedélutánt tartani arról, mennyire fel vagyok most kavarva lelkileg. Örülök, kétségbe vagyok esve, aggódom, boldog vagyok; szeretem, utálom, undorodok, félek tőle egyszerre! És magamtól is. Jól érzem magam mellette, szeretem látni, ahogy nevet, mosolyog, megdörzsöli az állát, szeretem, ahogy fürdés közben dúdol, ahogy kimondja a nevemet, ahogy Reyről beszél, szeretem, ahogy begombolja az ingét, ahogy elhúzza a hotelszobájának függönyét, ahogy túlcukrozza a reggeli kávéját; minden kicseszett dolgot imádok, ami ő... Ezért pedig gyűlölöm. Gyűlölöm, mert önző, meg sem próbál segíteni abban, hogy el tudjam felejteni; gyűlölöm, mert olyan gondolatokat ébreszt bennem, amiket nem szabadna megengednem magamnak; gyűlölöm, mert azzá az emberré válok mellette, akit én már eltemettem! De ami a legrosszabb, hogy emlékeztet arra, milyen életet élhetnék, ha nem dobtam volna el magamtól. Abban a pillanatban jó, amikor vele vagyok, de hamar eszembe jut, hogy ez csak ennyi. Néha feldob, boldog leszek tőle az elcseszett életem ellenére is, de amúgy nem működik. Sokszor próbáltuk újra, talán túl sokszor is, a kudarcunkat pedig nehéz elviselni, főleg, hogy tűzbe nyúlnánk egymásért ennyi veszekedés után is.