„...Még mindig olyan furák ezek az álmok... Olyan valósághűek, mintha tényleg, itt és most történnének velem, de tudom, hogy ez csak a múlt. A múlt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Az én múltam, az én történetem, ami azzá tesz, aki vagyok, mégse...
- Nevetséges, amit csinálunk. – suttogta Am, amikor elhúzódtam tőle annyira, hogy a homlokomat az övének tudjam nyomni. Az arca a két tenyerem között volt, a kezei pedig a mellkasomon, amiben vadul dübörgött a szívem.
- Visszacsókoltál. – mondtam halkan, még mindig lehunyt szemhéjakkal. Az ujjaimnál hamar megéreztem Am könnyeit, amiket finoman elkezdtem elsimítani a bőrén.
- Tudom. – sóhajtott szakadozva, majd hiába próbálta elfojtani, egy kis nyöszörgést kiengedve elsírta magát. Az arcát a tenyereibe temette és úgy hajolt a kulcscsontomhoz. – Hiányzol. – dünnyögött alig hallhatóan, mire köré fontam a karjaimat és a fejére tettem az államat. Boldognak kéne lennem, amiért hiányzom neki... De szomorú vagyok, mert ő is az és fogalmam sincs, hogy van-e együtt jövőnk. Ha reálisan gondolkodom, akkor egyértelmű, hogy nincs... De szeretném, hogy legyen.
- Itt vagyok, Am. – simogattam a hátát, hogy megnyugodjon. Kicsit váratlanul ért a kifakadása...
- Most igen. És később?
- Nem tudom, majd lesz valahogy.
*** Egy hónappal később ***
- Kérdezhetek valamit? De ne érts félre... – piszkálta a pólóm nyakát elgondolkodva. Én törökülésben ültem a kanapén, ő pedig keresztben az ölemben és a mellkasomnak dőlve, körbetekerve egy pokróccal. Már tíz perce véget ért a film, amit néztünk, de egyikőnknek sem volt kedve megmozdulni.
- Igen?
- Meg... Megvan még a nyaklánc? – nézett fel a szemeimbe, amikkel az arcát tanulmányoztam. Elmosolyodtam, majd az álla alá nyúlva az ajkaira nyomtam az enyémeket. Az egyik karját a nyakam köré fonta, a másikkal pedig a borostámat kezdte simogatni.
- Gondolod, hogy csak úgy kidobnám? – kacsintottam rá, amikor elváltunk egymástól és a bal csuklómat felemelve mutattam neki a körétekert fehérarany láncot. Kicsit hitetlenül csatolta le a kezemről, majd fogta a tenyerébe.
- Ez azóta rajtad van, hogy...?
- Azóta rajtam van. – bólintottam és gondosan a nyakába illesztettem, oda, ahova való. – Semmiképp sem akartam elhagyni, és jobb ötletem nem volt. – öleltem magamhoz, amikor visszadőlt a mellkasomra. A kis medált rajta mindig az órám alá rejtettem, így alig lehetett észrevenni... Legalábbis Amnek elkerülte a figyelmét.
- Köszönöm. – dünnyögött a nyakamba, majd hangosan felnevetett, amikor Roxie fogta magát és az ölébe ugrott. A terapeutája szerint mindent ki sikerült hozni belőle, amit a kis „különlegességéből" lehet a hónapok alatt. Fogalmam sincs, mit csináltak vele, de már alig észrevehető, hogy kicsit bizonytalanul fut vagy többet gondolkodik egy ugrásnál. Bár... Most nem hezitált egy másodpercet sem.
- Te mit csinálsz itt, Rox? – túrtam a már jó hosszúra megnőtt szőrébe, majd elhúztam a fejemet, amikor beleszagolt az arcomba. Atyaég, mekkorát nőtt a kis négyballábas...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
