„...Még mindig olyan furák ezek az álmok... Olyan valósághűek, mintha tényleg, itt és most történnének velem, de tudom, hogy ez csak a múlt. A múlt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Az én múltam, az én történetem, ami azzá tesz, aki vagyok, mégse...
Elengedtem. Sokat gondolkodtam és igazat adtam Rosénak, bármennyire is fájt meghozni ezt a döntést. Mondjuk... Ez nem csak rajtam múlott. Am távolságtartó volt, mert igaz, hogy visszajött hozzám és végigcsináltuk a forgatást, de szinte hozzá sem érhettem. Nem azért, mert megtiltotta, szimplán csak láttam rajta, hogy nem keresi a közelségemet. Beszélgettünk, de csak mint barátok, ami egyszerre esett jól és tört össze. Imádtam és imádok vele beszélgetni... de tudtam, hogy ez már a lejtő. A lejtő, amin szépen megindultunk és egy hónap alatt az aljához is értünk.
Niall és Rosé esküvőjén szakítottunk. Tahitin volt, ahova külön mentünk, mindenkinek bemagyarázva, hogy minden rendben van köztünk, szimplán csak úgy jöttek ki a dolgaink, hogy nekem New Yorkból, Amnek pedig Londonból kellett utaznia. A reptéren találkoztunk, onnan pedig a szállásunkra mentünk, ahol összekészülődtünk és a tengerparton megrendezett esküvőre siettünk, ahol Am volt az egyik koszorúslány.
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
Rosé egyszerűen gyönyörű volt, de nem tudtam levenni a szememet Amről. Egy halványlila, laza ruha volt rajta, mint a többi két koszorúslányon is, a kezében egy kis virágcsokorral. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a mi esküvőnkön lenne abban a ruhában, de hamar visszarázódtam a jelenbe, ugyanis a két legjobb barátom először csókolta meg egymást, férjként és feleségként. Hihetetlenül boldogok voltak és egész nap csak úgy ragyogott az arcuk, ami egészen addig tudott engem is felvidítani, amíg Am elhívott sétálni a partra, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Bőven besötétedett már, a násznép pedig félrészegen táncolt a nyaraló előtt, amit kibérelt az ifjú pár, mint a nászútjuk helyszínét. Őszintén szólva, tudtam, hogy mit szeretne.
Nagyjából fél órányi néma sétálgatás után én törtem meg a csendet. Valószínűnek tartottam, hogy meghozta már a döntést, csak megfutamodott, ezért maradt csendben... így én mondtam ki, hogy vége. Nem gondolkodtam, mert akkor meggondoltam volna magam, így csak kiszaladt a számon, hogy be kéne fejeznünk. Nem mondott erre semmit, csak bólintott egyet és megölelt. Egyáltalán nem volt egy szoros és érzelmes, csak egy laza, baráti ölelés. Mind a kettőnknek arról szólt az az egy hónap „lejtő", hogy elengedjük a másikat. Soha nem leszek erre teljesen képes, de beletörődtem. Ez pedig hatalmas lépés.
Egy repülővel mentünk haza, de szinte egymáshoz sem szóltunk. Amikor Londonba érkeztünk, egy sziával elköszöntünk és én Anyuékhoz, ő pedig haza ment. Muszáj volt kicsit visszahúzódnom a média elől és magamba nézni, erre pedig a legjobb hely a fészek volt, ahonnan kirepültem. Nem igazán beszéltem ezt meg Anyuékkal, tök hirtelen jött az ötlet, de természetesen szívesen láttak és segítettek egy kicsit összerakni az elkeseredett fiukat.
Hogy mi van most? Keresem a helyemet. Lassan fél éve házasok Niallék, én pedig lassan fél éve vagyok árnyéka önmagamnak. Nem kifejezetten vagyok magam alatt, szimplán csak... más lettem. Megint rászoktam a cigire, rengeteg időt töltök dalírással és próbálom kerülni a társaságot. Valamiért élvezem, hogy egyedül lehetek, távol az emberek hülyeségétől és elmerülhetek a gondolataimban.
