Remember me

58. Fejezet - Nem akarlak elengedni

- Hova mész? – morgolódott Liam még szinte félálomban, amikor kiültem az ágy szélére és egy ásítás közben nyújtóztam. A szokásosnál sokkal korábban keltem fel, természetesen ébresztő segítségével, hogy intézni tudjam a már régóta alakulóban levő szülinapi ajándékát. De ezt nyilván nem mondhattam, így csak megfordultam és mosolyogva néztem, ahogy a takaróba gabalyodva, az egyik alkarján támaszkodva hunyorog rám. Elég pocsékul aludt, többször is felkeltem arra, hogy mocorog, majd üres tekintettel bámulja a plafont. Biztosan a tegnap történtek viselték meg ennyire... Egy ember sem érdemli meg, főleg Liam nem, hogy a születésnapja előtti napon altassák el a kutyájukat.

- Jó reggelt! – mondtam halkan, amivel sikerült kicsikarnom előle egy, a szokásosnál is édesebb mosolyt, ami sajnos csak tiszavirág életű volt. A fél ágyat végigaraszolva mellé térdeltem, mire ő egyből a csípőm köré fonta a karjait, az arcát pedig a hasamba fúrta.

- Szeretlek, Am. – dünnyögte és ragaszkodóan húzott engem közelebb magához. Egyik kezemet a hajába vezettem, a másikkal pedig a már gyógyulófélben lévő tarkóját simogattam óvatosan.

- Én is szeretlek, Li. Viszont nekem be kell mennem Londonba, úgyhogy készülődnöm kell... – emeltem fel az állát és a kiskutyaszemekbe nézve elmosolyodtam. Rettenetesen szerelmes vagyok. – Nem leszek bent sokáig, csak egy-két óra. Hozok neked reggelit... – simítottam végig az arcélén, mire lehunyta a szemhéjait és az arca ismét a hasamnak nyomódott. – Addig aludj vissza, ki kell pihenned magad! – öleltem magamhoz a fejét. Valamiért jó érzés tudni, hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Oké, ez így hülyén hangzik... De tényleg. Jólesik, hogy számít rám.

- Nem akarlak elengedni. – suttogta talán csak magának, ami egy halvány mosolyt festett fel az arcomra.

- Nem is kell. Csak teszek egy gyors fordulót és ismét a tiéd vagyok... – kicsit szorosabb lett az ölelése, majd lassan elengedett és az arcát a teljesen összecsavarodott takaróba temette. – Na, elmegyek öltözni, aludj vissza! – siklott a tenyerem a hátára és nyomtam egy puszit a haja közé. – Mielőtt indulok, még benézek. – súgtam a fülébe és a takarót kicsit megigazítva bementem a szobából nyíló fürdőbe, ahol kicsit döbbenten szemeztem a tükörképemmel. Szinte teljesen hibamentes volt a bőröm, természetesen a halántékomon elterülő lilás folttól eltekintve. Mi történt? Hol vannak a karikák? És a pattanások? Sminkben aludtam, vagy mi? Esetleg álmodom?

Miután fogat mostam, alkalmaztam a Rosé által betanított sminktrükköket és még a viszonylag egységes bőrömet is „felturbóztam", nem beszélve a szemeimről és a számról. Roval kialakítottunk egy átlagos sminkrutint, ami nem túl hivalkodó, de mégis feldobja az összképet. Ő nyilván sokkal profibban megcsinálná nekem, de nem fogom minden reggel, amikor utcára lépek iderángatni. Pedig megtehetném... De megoldom én ezt egyedül is.

Egy halom sminkcuccot felhasználva összedobtam a „természetes" sminkemet, amit megbolondítottam egy bordós rúzzsal és cicás tusvonallal. Szempillaspirált nem használok, ugyanis folyamatos győzködés után felrakattam egy szintén „természetes" hatású műszempillát, amit azt hittem, utálni fogok, de nem. Kifejezetten tetszik, hiába vagyok a természetesség híve. Sőt, bármennyire is meglepő, nem is a lehető legkisebbet és legészrevehetetlenebbet választottam. Természetesen Roséval együtt mentem el egy szalonba, ahol vagy százféle volt. Ő szinte egyből rámutatott egyre, hogy az kell nekem, majd miután végignézegettem én is az összeset, amellett raktam le a voksomat. Mondanom sem kell, Ro szinte örömtáncot járt, hogy rá tudott venni erre.

Amikor kész lettem, kicsit büszkén, de mégis rosszérzéssel néztem végig az arcomon. Szívesen mennék ki nulla sminkben az utcára, de nem tehetem. Híresség vagyok, muszáj mindig szalonképesnek lennem. Ez egy jó óra magyarázásába került Rosénak... De mindig azzal vigasztalom magam, hogy nálam sokkal rosszabbak is vannak. Mellnagyobbítás, ajakfeltöltés, zsírleszívás satöbbi... Ezek azok, amiket én sosem vállalnék be, mások viszont boldogan. Nem értem, hogy ők hogyan érezhetik magukénak a testüket, ha minden mű rajtuk és bennük...