Remember me

VI. Fejezet - Emlékezni

*LIAM PAYNE*

- Majd jövök Rey cuccaiért. – vetettem véget egy perceken át tartó néma, gyilkos farkasszemezésnek, a hangomat a lehető legérzelemmentesebbre retusálva. A száját összepréselte, nem méltatott válaszra, mint azt egy érett felnőtt tenné egy hasonló helyzetben. A kezeit ökölbe szorítva tartotta maga mellett, szinte minden izma megfeszült, amikor a kilincsért nyúltam azzal a céllal, hogy magam mögött hagyjam az eltelt félórát, együtt az összes szemrehányással, amit kaptam. És ha azt mondom, hogy Am nem kímélt, ott és annyiszor rúgott belém, ahányszor csak tudott, akkor cseppet sem túlzok. Úgy érzem magam, mintha összevertek volna, pedig csak egy pofont kaptam.

Egy utolsó, méreggel átitatott pillantást vetettem rá, majd kiléptem az ajtón, amit amikor becsuktam, tompa puffanással jelezte, hogy Am hozzávágott valamit. A szemeimet lehunytam, de azonnal kipattantak, amikor a falap túloldaláról szinte alig hallható sírás szűrődött át. Próbáltam kizárni a fejemből a lelkiismeretem segélykiáltásait, hogy menjek vissza és kérjek bocsánatot mindenért, amit mondtam, így erősen koncentrálva ballagtam a kis betonfolyosón az utca felé.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csúszott ki a számon egyetlen borzasztó dolog sem. Hogy őszinte legyek, egyre sem emlékszem pontosan, de mivel nem vagyok egy túlzottan szótlan ember, biztosan tudtam olyat hozzávágni, ami fájt neki... Ezt alátámasztja az is, hogy elsírta magát.

Rossz ember vagyok, amiért csak úgy itt hagyom? Nem túl gyerekes ez a viselkedés? Mert rettenetesen húz vissza tulajdonképp mindenem: az agyam, a szívem, a bűntudatom; de én mégis kilöktem a kis vaskaput, amit gondosan vissza is hajtottam magam után. Menj. Vissza. Te. Rohadt. Seggfej! Menj! Menj már! Attól nem fog jobban szeretni, ha elmész!

Azonban nem hagyta, hogy hívjak magamnak egy taxit már a padkánál ácsorogva, a bejárati ajtó kicsapódott, ezzel elérve, hogy a telefonomat elvegyem a fülemtől és zavartan forduljak a 47-es ház felé. 

Am megállt rögtön az első lépcsőfokon az ajtó előtt, ahol hasonlóan megfeszült testtartással toporgott, mint nem olyan rég, csak most az arcáról nem dühöt és utálatot lehetett leolvasni, hanem egy kis kétségbeesettséggel keveredett hezitálást. Az iPhoneomat a zsebembe csúsztattam, és úgy vártam arra, hogy Am csináljon valamit. Bármit... De a lábai a földbe gyökereztek, valamint a szája sem nyílt ki, hogy bármi konkrét tervét megossza velem. Ahogy egymást bámultuk, a csípős téli szél már kezdett átfújni a szövetkabátomon, ami ráébresztett arra, hogy Am egy pólóban ácsorog a mínuszokban, így megindultam felé, hogy visszatereljem a lakásba. No, meg így már végképp nem tudtam volna itt hagyni. Megbántott és egyértelműen visszautasított, de valami motoszkál a fejemben, ugyanis nem áll össze a kép. Am totális lelki hullámvasútként viselkedik, egyszer kedves és olyan, mint régen, máskor pedig ellenséges és rideg, mindez teljesen rendszertelenül váltakozik.

- Meg fogsz fázni. – közöltem vele, majd óvatosan végigsimítottam a rövid ujjú alól kilógó karján, amit végig libabőr fedett. Az alsó ajkát beszívva lehunyta a szemeit, amiknek a sarkából folyamatosan száguldoztak lefelé a könnycseppek. Az egész lénye annyira megtörtnek tűnt, hogy alig ismertem rá, főleg az előző pár jelenet után. Valami tuti, hogy nincs rendben vele... – Mit szeretnél, Am?

- Nem tudom. – suttogta szinte már hang nélkül, majd a kezeit szorosan összefonta maga előtt, gondolom, mert majd' megfagyott a hidegben. Kissé tanácstalanul álltam előtte, majd miután egy kicsit összeszedtem magam, az ajtót kinyitva finoman betessékeltem.

-Pedig lassan eldönthetnéd, mert kezd elegem lenni ebből az egészből. – motyogtam halkan, a csillogó fátyol mögé bújt íriszeit vizsgálva. A szemeit lesütve törölgette az arcát, amit a sírástól enyhe pír fedett. Ahogy az előszoba falának dőlve mély levegőket vett, gondolom, hogy megnyugodjon, volt egy kis időm elveszni minden apró részletében. A bézs pólója kivágása látszani engedte a melltartójának a legtetejét, ami egy halovány mosolyra húzta a számat, ugyanis ez örök dilemma volt nála, hogy a széles vállához nem talált felsőt, csak egy számmal nagyobbat, aminek a dekoltázsa is gyakran nagyobb volt a kelleténél. A csuklóján még mindig élesen virított a két karkötő szerű tetoválása, úgy, ahogy a szegycsontján levő jelecske is. A kezei ugyanolyan gyönyörűek, mint mindig is voltak, vékony csuklóval és hosszú ujjakkal, rajtuk sötét körömlakkal, ám most kissé remegve simítottak végig a könnyáztatta bőrön a szemei alatt, jobbjáról pedig eltűnt a gyűrű, ami erős hiányérzetet keltett bennem.