Remember me

72. Fejezet - Tiszta szívvel

- Ígérj meg nekem pár dolgot, Am! – rakta a kezét Li a combomra, amikor leparkoltam a hatalmas Range Roverrel a londoni reptér előtt. A kormányt elengedtem és a motort leállítva, kissé letörten néztem oldalra. – Először is, vigyázol magadra! Nem idegeskedsz, nem erőlteted meg magad, hagyod, hogy segítsenek! – kezdte el kiszabni a szabályokat az elkövetkező pár hétre, hónapra vonatkozóan, amit csendben hallgattam. Okkal akar megígértetni velem ilyeneket, mivel nem éppen vagyok könnyű eset a pihenést illetően. Nem szeretem, ha helyettem dolgoznak és megőrülök a mozgáshiánytól. Hosszú hetek óta még sétálni sem mentem el, amitől kezdek begolyózni. Az életemnek annyira szerves része volt az edzés, hogy képtelen voltam elképzelni nélküle a napjaimat... Most pedig a legnagyobb testmozgás, amit végzek, az a ház egyik pontjából a másikba való csoszogás. – Azonnal szólsz valakinek, ha valami nincs rendben! Akkor is, ha csak egy kicsit is furán érzed magadat! Ez nem játék, Am, bármi...

- Tudom, hogy nem játék, Liam! Nem vagyok hülye... – vágtam közbe kis éllel a hangomban, amit csak egy sóhajjal nyugtázott. Mondtam már, hogy egy hárpia vagyok terhesen?

- Tudom, hogy tudod, csak aggódom érted és a piciért, mivel itt kell, hogy hagyjalak titeket majdnem egy hónapra. – simogatta a lábamat farmeron keresztül, majd felnézett rám. – Legyél mindig elérhető! Ne menj sehova telefon nélkül és hívj fel, ha voltál dokinál! – folytatta a felsorolást, majd kissé zavartan ráncolta a szemöldökét, amikor felé nyújtottam a kisujjamat.

- Kisujj-eskü? – pislogtam rá nagy szemekkel, hogy kicsit oldjam a feszültségét, mire elmosolyodva az égre vezette a tekintetét és az enyémbe akasztotta az ujját.

- Szeretlek, Am. – hajolt hozzám, majd miután hosszan megcsókolt, az ülésben felém fordulva simított végig az arcomon.

- Én is szeretlek, Liam. – néztem az íriszeibe, majd nyomtam egy puszit az arcára. – Lassan mennünk kell, másfél óra múlva indul a géped és a cuccaid még itt vannak a csomagtartóban. – kapcsoltam ki a biztonságiövemet, de Li elkapta a karomat, amikor ki akartam szállni.

- Te a kocsiban maradsz. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő ábrázattal, halálosan komolyan.

- Be akarlak kísérni.

- Sajnálom, Am, de nem jöhetsz be, túl veszélyes. Hiába tagadod, már egy kicsit látszik, hogy terhes vagy. Nem akarom, hogy ezen csámcsogjon a média, illetve, hogy letámadjanak a paparazzik. Amíg még megtehetem vigyázni fogok rád, szóval csak akkor szállhatsz ki a kocsiból, amikor én már a gépen ülök. – mondta már a kilincset markolva, amit kissé elkenődve tudomásul vettem. Igaza van... De még meg akartam ölelni, mielőtt elmegy. Egy hónapig nem fogom látni... – Hé, Pocak! – emelte fel az államat, így a szemeibe kellett néznem. Egy halvány, biztató mosollyal próbált erősíteni lélekben, de már előre éreztem, hogy előbb vagy utóbb, de sírni fogok. – Nem örökre megyek el. Minden nap beszélni fogunk, valamint lesznek napok, amikor a hotelben fogok feküdni, bőven lesz időnk beszélgetni! – siklottak végig az ujjbegyei újra és újra az arcélemen, miközben én már kezdtem aggódni a torkomban levő gombóc miatt. – Utálni fogom, hogy nem leszel mellettem reggelente, nem simogathatlak fel álmodból, nem főzhetek veled ebédet és nem ölelhetlek át éjszaka, de csak egy hónap! Egy hónap, Am. Erős vagy, nem lesz baj! – vette el a kezét az arcomról és a hasamra rakta, de a tekintetét még mindig mélyen az enyémbe fúrta.

- Mi van, ha pánikrohamom lesz és amiatt fogok...?

- Nem lesz pánikrohamod és semmit sem fogsz csinálni! – szakított félbe, majd a tenyerét lágyan mozgatva döntötte az enyémnek a homlokát. Amikor Li nincs mellettem, kiszolgáltatottnak érzem magam, főleg a fakult pánikbetegségem miatt. Nem halhat meg emiatt... Nem halhat meg! Már nem. Pár hete még el tudtam volna engedni, de már nem. – Roxie majd vigyáz rád, ahogy Dylan és a lányok is! Nem leszel egyedül, Am... – kissé nevetségesen hangozhat, hogy a kutyám fog vigyázni rám, de van benne valami. Nyilván nem fog figyelmeztetni, hogy vegyem be reggel a vitaminokat, de hatalmas lelki támasz, bármennyire is abszurd. – Tökmaggal pedig beszéld meg, hogy ne rakoncátlankodjon, mert még azelőtt szobafogságot kap, hogy megszületik! – vigyorodott el, ami nekem is kicsit felfelé ívelte a számat.