Remember me

12. Fejezet - Ne idegesíts fel!

Pislogás nélkül meredtem előre, és próbáltam felfogni az előttem levő fekete-fehér képet. Egy össze nem téveszthető ködös fotó volt, amit előszeretettel szoktak kipakolgatni a párok a közösségi oldalakra - ahogyan mi is tettük. Már Liam Instagramját böngésztem, amikor rátévedtem erre. A képhez annyit fűzött hozzá, hogy „Trónörökös.". Semmi hangulatjel, szívecske vagy emoji, csak ez az egyetlen szó, ami most beleégett a retinámba. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen kegyetlen magammal, hogy még mindig azt az ultrahang-felvételt bámulom. Könnyebb lenne, ha csak átsiklanék felette, de nem megy. Úgy ülök ott, mint egy megbabonázott kisgyerek a játékboltban.

- Amy? - hallottam meg Louis rekedt hangját a hátam mögül, de nem néztem felé.

- Volt egy gyerekem. - suttogtam összeszorított ajkakkal, és levezettem a tekintetemet a képernyőről Louisra.

- Ne csináld ezt... - sóhajtott, majd lehajtott fejjel közelebb jött.

- Volt egy gyerekem, Louis. - hangsúlyoztam ki a "volt" szót. Ahogy ezt kimondtam, egyre homályosabban láttam, de próbáltam tartani magam. - Egy közös kisbabám Liammel. - ragoztam ugyanazt a mondatot. Egyszerűen nem tudtam felfogni ezt az egészet. Lenyomódott mellettem a kanapé, és Louis úgy ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem szólt semmit sem, csak üveges tekintettel vizslatta a szőnyeget. - Meghalt... Meghalt a kisb... - kezdtem, de Louis ingerülten közbevágott.

- Jajj, ne idegesíts fel! - nem nézett rám, nem mutatta az együttérzés egy apró jelét sem. Lehajtottam a fejemet, és felpattantam a kanapéról. Az előszobába mentem, lekaptam a fogasról a kabátomat, majd kiszaladtam a folyosóra, és meg sem álltam a liftig. Bepattantam, és megnyomtam a G gombot, ami a földszintet jelképezte. Összerezzentem, amikor meghallottam, ahogy becsapódott a bejárati ajtó, és kirontott rajta Louis. Szerencsére még időben becsukódott a liftajtó, így „megmenekültem". Valami oknál fogva minél távolabb akartam lenni tőle. Amikor leértem a földszintre, futólépésben elhagytam a hotelt, felvettem a kabátomat, és az ismeretlenbe kezdtem szaladni. Senki sem volt így, késő éjjel az utcákon, amit mondjuk nem is bántam. Az őszi hideg éjszaka miatt az arcomat csípték a könnyeim, amelyeket se kedvem, se időm nem volt letörölni. Csak futottam, amerre láttam, de pár utcával arrébb kifulladtam. A számon keresztül vettem a levegőt, mégis olyan volt, mintha fuldokolnék. A torkom szorított, alig láttam, és olyan volt, mintha a tüdőm össze akarna roppanni. Nekitámaszkodtam az egyik villanyoszlopnak, és felnéztem az égre. Egyetlen csillagot sem láttam, csak a fekete felhőket, amelyek beborították az eget. Lejjebb csúsztam a földre, és elkezdtem az orromon keresztül venni a levegőt és a számon kifújni, de ez is inkább hisztérikus kapkodás volt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a tüdőm adja be a kulcsot, vagy csak pánikrohamom van. Elméletileg bármelyik előfordulhat.

A zsebemből kiráncigáltam a telefonomat, és zokogva feloldottam. Megnyitottam a névjegyzéket, és rányomtam a Rosé névre. Már épp azt hittem, hogy hiába próbálkoztam, amikor álmosan beleszólt a telefonba.

- Szia, nem tudsz aludni? - hangján érezni lehetett, hogy most kelt fel. Válaszul vázolni akartam a helyzetet, azonban nem jött ki hang a torkomból, csak elkezdtem hangosan sírni. - Jézusom, mi történt? Amy! Jól vagy? - hangjából eltűnt az álmosság. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam érthetően beszélni.

- El-l Tud-sz értem jön-ni? - mondtam lassan, mire szinte egyből válaszolt.

- Persze, Louisnál vagy? Megölöm, ha csinált valamit... - miközben ezt mondta, többé-kevésbé sikerült megnyugtatnom magam.

- Nem tudom, hogy hol va-gyok. Egy fodrász sza-lont látok és egy parkot. - mondtam még néha bele-bele bukva a mondatba. - Elfutottam. - vallottam be. Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Egy nagyon rossz, kezelhetetlen, kiismerhetetlen, hisztis gyerek.