56. Fejezet - Mázlista

142 7 4
                                    




- Van egy ötletem. – dörmögte nekem háttal fekve Liam, mire sóhajtottam egyet és hozzá kicsit közelebb kúszva magamhoz öleltem hátulról a mellkasát. – De ahhoz ki kell kelni az ágyból. – motyogott mosolygós hangon, mire csak morogtam egyet és a hátába fúrtam az arcomat.

- De én nem akarok... – kuncogtam rekedten és hagytam magam mellé csúszni a kezeimet, amikor Liam átfordult a másik oldalára. Elmosolyodott és úgy vizsgálta a valószínűleg totál másnapos, álmos, kócos és zombi fejemet. – Nem lehetne valamit az ágyban csinálni helyette? – takartam el az arcomat, hogy ne nézzen és elkezdtem nevetni az enyhén félreérthető mondatomon.

- Ahogy gondolod... – duruzsolt a fülembe és a vállamat óvatosan a matracra nyomva lassan fölém kerekedett, amin talán még jobban nevettem. Nyomott egy puszit a homlokomra és az övét az enyémnek nyomva szép csendben lehúzta rólam az alsóját. A tenyereimet elvettem az arcom elől és nagy szemekkel néztem rá, mire kaptam egy gyors szájrapuszit. – Ezt visszakérem. – és az ágyról feltápászkodva gyorsan magára húzta a bokszerét. Lapos pillantásokkal végigmértem és muszáj volt szélesen elvigyorodnom a „végeztél?" arca miatt. Önbizalomból nincs hiány...

- Mit csinálsz? – ültem fel a takarót magam köré csavarva, amikor Liam az egyik bőröndömhöz battyogott és guggolva matatni kezdett benne. – Várj, segítek...

- Nem, maradj csak, köszi! – biccentett és a homlokára lógó tincseibe túrt, amik azonnal visszaestek a helyükre. A fejemet oldalra billentve bámultam, ahogy kutakodik a cuccaim között és nagyjából századjára csodálkoztam rá, hogy mennyire megváltozott. A baleset után sem volt rossz pasi, sőt, na de most... Nem értem, hogy lehetséges ez. 

A gondolatmenetemből a mellkasom elől lassan lecsúszó takaró rántott ki, ami seperc alatt lekerült rólam. Liam mellettem ülve egy féloldalas mosollyal felemelte a kezeimet és kis bénázás után sikeresen felvarázsolt rám egy fekete melltartót.

- Szívesen levinnélek meztelenül is, de sajnos nem kettesben vagyunk... – mormolta az orra alatt, miközben a kezembe nyomta a melltartóhoz való bugyit és miután lehelt egy puszit a számra, a hatalmas tolóajtót elhúzva kisétált a szobából. Kicsit bágyadtan pislogtam párat, majd felküzdöttem magamra az alsóneműt és ismét elfeküdtem az ágyon. – Na, gyere, Királylány! – a szemeim kipattantak arra, hogy megéreztem alattam a karjait és pár pillanat múlva már velem az ölében baktatott a lépcsőn lefelé. A nyakát átölelve szerintem ismét elszundíthattam, ugyanis összerezzentem, amikor a derekamat követve a hátam is nekisimult valaminek, ami puha volt, de mégis szilárd. Amikor körbepislogtam kiderült, hogy a parton vagyunk, a tengertől pár méterre, a homokra leterített takarón. Hümmögve az arcomhoz nyúltam és hunyorogva néztem az erős fény miatt Liamre, aki előttem térdelve mosolygott rám. – Gondoltam, megcsillogtatom a romantikus énemet is. Remélem nem fogsz nagyon undorodni tőlem ezek után... – kacsintott és mellém ülve kihajtogatott egy plédet és ránk borította.

- A tengerparton akarsz aludni? – dőltem hátra és kicsit meglepődtem, amikor a fejem alatt egy párnával találkoztam. Liam ennyire készült erre? Mikor hozta ezt össze? Egyáltalán mennyi az idő?

- Nos, a másnaposság ellen a legjobb gyógyszer az alvás. Enni nem hiszem, hogy szeretnél most, így gondoltam, egy kis friss levegő nem árthat... – feküdt ő is le, én pedig egyből az oldalamra fordultam és az arcát néztem. Igen, eltalálta, egy falat kaja sem csúszna le a torkomon. Ah, sőt... Örülök, hogy nincs már mit kihánynom...

- Nem értelek. – szólaltam meg pár perc csend után, majd amikor felém fordította a fejét, a hátamra fordultam és a kék eget kezdtem kémlelni. – Olyan... spontán vagy.

Remember meWhere stories live. Discover now