Remember me

69. Fejezet - Szeretetből

- ...Fontos, hogy lazítsd el magad! Fájni biztosan nem fog, maximum kicsit kellemetlen lesz a tegnap történtek miatt... – mondta a két lábam között felnézve Dr. Whitepool, miközben egy asszisztenssel babráltak valamit az ultrahangos készüléken. Liam mellettem ült egy kisszéken és az egyik keze az enyémmel összekulcsolva pihent a hasamon, a másik pedig a kissé csapzott copfomból kiszabadult tincseimet igazgatta. Egy másik teremben voltunk, hogy túlessünk a hüvelyi ultrahangon... Félek. Nem kicsit, nagyon félek... És az a poén, hogy nem tudom, mitől is pontosan.

- Kicsit húzom ám a számat, hogy a nőgyógyászod egy komplett dildót fog neked feldugni... Szerencséje, hogy nem férfi... – súgta alig hallhatóan a fülembe, a nem kicsit egy vibrátorra hajazó ultrahangos fejre utalva, mire próbáltam visszatartani a nevetést. Jól tud feszültséget oszlatni, az biztos... És nagyon hálás vagyok neki ezért.

- Nem vagy vicces! – sziszegtem a fogaim közül vigyorogva, de hamar az arcomra fagyott a mosoly, amikor Dr. Whitepool minden figyelmeztetés nélkül „támadt". Egy meglepett nyöszörgés elhagyta a számat, mire Li is megkomolyodott és kicsit közelebb húzódva simogatni kezdte az arcomat a szabad kezével.

- Ne haragudj, elfelejtettem szólni, annyira belemerültem a dolgokba! – ocsúdott fel a dokinő, én pedig már majdnem odaszóltam Liamnek, hogy szó szerint belemerült, de kezdett ismét eluralkodni rajtam a félelem, mivel szép lassan visszamászott az agyamba, hogy milyen sorsfordító lehet ez a vizsgálat. – Nem érzel fájdalmat, ugye? – kérdezte, mire megráztam a fejemet. Tényleg nem fájt, csak fura volt. – Rendben, akkor lazítsd el egy kicsit a hasizmodat! – kaptam az utasítást, mire a testem összes izmát elengedtem, kivéve a kezemben levőket, amikkel enyhén szorítottam Liamét.

- Nem kell, hogy sajnáld. – suttogott lemondóan a mellettem levő, majd a homlokát a halántékomnak nyomta, miközben az ujjbegyei újra és újra bejárták az arcomat. Már épp válaszoltam volna, amikor a Liam telefonjában levő hangjegyzethez hasonló, ám sokkal halkabb és lassabb zúgás csendült fel a gépből. Az ajkaim elnyíltak és Lire nézve kicsit elhúzódtam tőle. A szemöldökét ráncolva egyenesedett fel és a kezemet el nem engedve figyelte Dr. Whitepoolt és az asszisztenst, akik a monitorra mutogatva magyaráztak egymásnak. – Ez most... Az ő szívverése? – kérdezte, mire az asszisztens elmosolyodott.

- Attól függ, hogy kire gondolsz... – válaszolt sejtelmesen a középkorú nő, én pedig egyre biztosabb kezdtem abban lenni, hogy... Te jó ég... – Ha a melletted fekvő hölgyre, akkor nem. Ha viszont a nagyjából áfonyaméretű magzatra, akkor igen, az övé. – csiripelte a nőci, mire Dr. Whitepool egy biztató mosollyal az arcán kivette belőlem az ultrahangos fejet, majd egy kis matatás után felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.

- Mi most egy kicsit magatokra hagyunk... – biccentett az asszisztens felé, aki vette a jelet és mind a ketten elhagyták a szobát, minket egyedül hagyva Liammel.

- Terhes vagy. – közölte Liam szinte rezzenésmentes arccal, ahogy maga elé bámult. Nyeltem egyet és próbáltam feldolgozni, hogy... terhes vagyok. Nem vetéltem el, nem vagyok álterhes és nem vagyok... meddő, hanem terhes vagyok. Egy nagyjából egy centis babakezdemény van abban, amit nemrég még egy kalap szarnak tituláltam. Mi a franc...

- Terhes vagyok. – bólintottam üveges tekintettel, majd a komor ábrázatából próbáltam megfejteni, hogy mit érez. – Li, mondj valamit! – remegett meg a hangom, mire rám emelte a tekintetét és a tarkómnál magához húzva megölelt.

- Nem tudok, Am. – motyogta, majd elhúzódott, amikor ismét megjelent Dr. Whitepool, ám most egyedül.

- Lenne egy kérdésem hozzátok. – köszörülte meg a torkát előttünk állva, mire Liam megint összekulcsolta az idő közben szétcsúszott ujjainkat. Még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet... – Nem kell most azonnal válaszolni, sőt, van időtök többször is átrágni magatokat a témán, ha szükséges... Viszont fontos, hogy tényleg jól átgondoljátok, hogy mi mellett döntötök. – itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta. – Amy méhe nem tudott úgy felépülni az abortusz után, mint ahogy azt mi reméltük. Az igaz, hogy megfogant ott egy magzat és egyelőre úgy tűnik, hogy egészséges, rendesen fejlődik, azonban később, amikor már nyúlnia kell a méhfalnak, ami esetünkben sérült, rengeteg komplikáció léphet fel, ami nemcsak a magzatra lehet veszélyes, hanem az anyára is. Ami még rontja a magzat esélyét, az a vetélés. A 12. hétig rengeteg teljesen átlagos terhesség szakad meg, onnantól pedig a méhfal tágulás során felmerülhető rendellenességek veszélyeztetik. Fogalmunk sincs, hogy a méhed sérülése mennyire lesz majd kihatással a magzatra, így az is lehetséges, hogy probléma nélkül végigcsinálod a kilenc hónapot és egy egészséges gyermeknek adsz életet. A kérdés az lenne, hogy szeretnétek-e megtartani a babát a sok negatív tényező ellenére is. Nem kell most válaszolni, a lényeg, hogy a 13. hét előtt döntsetek, mert azután nem végezhetünk abortuszt.