Remember me

XIX. Fejezet - Megölted Anyát!

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Apu, mikor érünk oda?

- Igen, Apu, mikor érünk oda? – pillantott rám oldalról kissé szemrehányóan Am, de a vigyor ott bujkált a szája sarkában, ami szokás szerint rám is átragadt.

- Hamarosan, Kiskakas! – válaszoltam a mögöttem ülő Reynek, aki csak hátradőlt az ülésben és unottan bámult ki az ablakon.

- Apád csak szédít minket, fogalma sincs, hogy hol vagyunk... – sóhajtott a mellettem ülő szórakozottan, megnevettetve a kislányunkat, majd drámaian megforgatta a szemeit, amikor kapott tőlem egy grimaszt.

- Pontosan tudom, hol vagyunk, csak...

- Csak egy kicsit világot látunk, hm? – piszkálódott még mindig a drága feleségem, tovább szórakoztatva Reyt és engem, bár én próbáltam leplezni a széles mosolyomat.

- Csak tesztelem a kishölgyek türelmét, Madam. – emeltem a számhoz Am kezét, hogy megpusziljam, de nevetve elhúzta és óvatosan megpaskolta az arcomat.

- Minden egyes nap a türelmünket teszteli, Sir...

A következő pillanatban teljesen szétoszlott a minket körülölelő idill; az eddig melegen fénylő nap eltűnt a sötét felhőréteg mögött, az ég dörögni kezdett, az eső pedig úgy megeredt, hogy alig lehetett látni tőlünk pár méterrel messzebbre. Oldalra néztem, egyenesen Am félelemtől csillogó szemeibe, amikkel kétségbeesetten pislogott az enyémbe, engem is megrémítve.

- Apu, vigyázz!

Fékcsikorgás, csattanás, utána pedig halálos csend lett, egyedül a zuhogó eső hangját lehetett hallani. Mindenem fájt, és úgy éreztem, hogy a mellkasom szétrepedne, ha felemelkednék az eldeformálódott műszerfalról.

- Am? Rey? – hiába nem kaptam levegőt, sikerült ezt a két szót kipasszíroznom magamból, ám választ nem kaptam, így kénytelen voltam megfordulni, hogy lássam őket. – Am...?

- Megint cserben hagytál minket. – a feje vérbe borulva pihent a műszerfalon, úgy formálta tisztán ezt a pár szót, majd a szemhéjai megdermedtek és levegőt sem vett többet. Nem bírtam tovább az élettelen íriszeit nézni, a kilincs után nyúltam és kivergődtem az összezúzott kocsiból, egyenesen az átázott talajra érkezve. A víz fullasztóan ömlött a sötétszürke, majdnem fekete égből, ami teljes szélességében elém tárult, ahogy a hátamra fekve elengedtem magam, elfogadva, hogy itt fogok meghalni.

- M... Meg... – a balomról halk nyöszörgés hallatszott, így odafordítottam a fejem. Rey összezúzott és vérző arccal feküdt a hasán tőlem alig két méterre, felém nyújtva a kezét. Nagy nehezen az oldalamra fordultam és én is nyújtózkodni kezdtem, hogy elérjem, de amikor végre összeértek az ujjaink, Rey hirtelen megragadta a kézfejemet és erősen szorítani kezdte. – Megölted Anyát!

Fellöktem magam a párnámról, és ha nem lett volna borzalmas légszomjam, fel is üvöltöttem volna, ahogy kiszakadtam az álmomból. Minden ízemben remegtem, a kezeim görcsösen ökölbe voltak szorítva és mindenem izzadt volt. Ziháltam, minden egyes lélegzetvételnél valami furcsa, sípoló hangot kiadva, mégsem tudtam elég oxigént a tüdőmbe préselni.

- Liam? – a sötét szoba kivilágosodott, ahogy Cher benyitott a folyosóról, aggódóan végigmérve engem. A közeledő alakja összemosódott előttem, ahogy a szemeim megteltek könnyekkel, amiket egy percig sem akartam vagy tudtam volna leplezni előle. – Hé, nyugodj meg! – az ágy szélére ülve a tenyerei közé vette a nedves arcomat, ezzel arra kényszerítve, hogy ránézzek. – Liam, lélegezz! – lágyan légzésre utasított, aminek nem igazán tudtam eleget tenni, ugyanúgy fuldokoltam a kezei közt. – Lélegezz, Li, lélegezz... – a homlokomat a vállához húzta, egyik tenyerével a hátamat, másikkal pedig a tarkómat fogva, mintha attól félne, hogy összecsuklom, ha nem tart elég erősen. Beletelt egy kis időbe, hogy vissza tudjak ölelni; a karjaim percekig csak lógtak mellettem, mint egy rongybabának. – Bármit is álmodtál, nem történt meg. – az arcomat ismét a kezei között találtam, ahogy meg akart győzni a rémálmom hamisságáról. A légzésem némileg rendeződött, már nem álltam a fulladásos halál küszöbén, de most törtem meg igazán. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi zajlott le bennem, miközben Cher barna szemeibe bámultam folyamatosan könnyezve, sőt, sírva, de az biztos, hogy fájt. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez történt a balesetünknél, mégis bűnösnek érzem magam... azért, amit nem is tettem meg. Normális ez? Biztos, hogy nem, ahogy az sem, hogy megint ilyeneket álmodok. Azt hittem, a több hónapon át tartó pszichológushoz járkálás megoldotta ezt a problémát, de úgy tűnik, hogy rajtam már egy szakember sem tud segíteni...