Remember me

VII. Fejezet - Hátha még utolérem

​

- Nocsak-nocsak, Liam Payne. Az egyik leghíresebb és leggazdagabb előadó az Egyesült Királyságban, mégsem tudott eleget tenni egy jótékonysági bál öltözködési szabályainak, amik csupán a választott ruhák színét határozzák meg. – sétáltam el Li mellett vigyorogva, a szemeimet a lábaim előtt levő apró kavicsokra szegezve, nehogy rosszul lépjek a magassarkúimban, de felnéztem, amikor az „áldozatom" ijedten pördült meg a tengelye körül. Amikor a tekintetünk találkozott, a mosolyom még szélesebb lett, a tárcámat pedig magam elé húzva vártam, hogy kimásszon a zsebeiből és megölelhessem. – De igazad is van, rettenetesen nehéz fekete vagy szürke zakót találni manapság... – cukkoltam továbbra is, mire végre neki is feljebb csúszott a szája széle, ezzel némileg elrejtve előlem barna szemeit.

- Szia! – köszönt, majd finoman megölelt, amit azonnal viszonoztam. Baráti ölelés volt csak, mégis kissé bódultan húzódtam el tőle pár másodperc után, amikor jellegzetes Armani parfümének illata elkezdte felkavarni bennem az állóvizet. Hiába kezdtem új életet, nem tudok mindent kizárni a múltamból... Talán nem is szeretnék. – Először fel sem ismertelek, Szöszi! – utalt a hajamra szórakozottan, mire csak bólintottam.

- Tudod, hogy megy ez... – sóhajtottam féloldalasan lépve egyet előre, ösztönözve egy kicsit, hogy meginduljunk a hatalmas kastély felé, ahol valószínűleg már jó pár híresség jelen van. A tervem bejött, lassan megjelent mellettem és a kezeit ismét a zakójába bújtatva sétált velem. – Meguntam a szőkét. – vigyorogtam a vidámságomat egy másodpercre sem leplezve, ami látványosan átragadt rá is. Jólesett elfelejteni minden szarságot, valamint, hogy miért is vagyok itt, és mosolyogni egy kicsit.

- Ne érts félre, jól áll a barna haj, de szerintem a szőke jobban illik hozzád. – formált véleményt egy meleg mosollyal az arcán, ami csak határozottabb lett, ahogy közeledtünk a Windsori kastély bejáratához. – Vidám és bohókás. Pont, mint te. – elemezte tovább a szőke hajszín rejtelmeit, természetesen a folyamatos szemkontaktust tartva, ezáltal elérve, hogy totál zavarba jöjjek és az alapozó alatt elpiruljak.

- Régen találkoztunk, ezért mondod ezt. – motyogtam az orrom alatt, de elhúztam a számat, amikor hirtelen csend állt be közénk, elárulva, hogy túl hangosan szólaltam meg.

Teljesen mindegy, hogy mennyi idő telik el, mit beszélek meg magammal, vagy Liam mit vág a fejemhez dühében, képtelen vagyok nem szeretni őt. Én komolyan próbálkoztam, volt rá majdnem egy évem, hogy telebeszéljem a fejem hülyeségekkel, mint például, hogy Li nem volt velem boldog, sőt, én sem voltam az; találok nála jobbat és kiegyensúlyozott leszek nélküle. Szándékosan el akartam magam vakítani, ezáltal tompítani a fájdalmat, amit okoztam a számomra két legfontosabb embernek, a családomnak, akiket elárultam, amikor bemeséltem Liamnek, hogy megcsaltam. Utólag visszagondolva hihetetlenül önző dolog volt tőlem, egyszerre törtem össze két embernek is a szívét –mellékesen a sajátomat is–, mindezt azért, mert rettegtem attól, amit egy esős, keddi napon zúdítottak rám egy londoni magánkórházban.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezutóbbi szakaszát az életemnek, akkor azt hiszem, hogy a „lavina" szót használnám. Fokozatosan rosszabbodott a helyzet. Először még csak apróbb dolgokat felejtettem el: hova tettem a kocsikulcsot, mit ettem reggelire, Roxiet mikor engedtem ki utoljára; utána viszont következtek az évfordulók, szülinapok; tájékozódási problémáim lettek és megszűnt az időérzékem; később pedig már sokszor nem ismertem meg a körülöttem lévőket, egyszer még Liamet sem. Az volt az utolsó csepp a pohárban, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik és ellöktem magamtól az egyetlen embert, aki ebben a helyzetben segíteni tudott volna, pedig akkor még nem sejtettem, hogy ennél lesz még nehezebb is. Mert mi lenne rosszabb annál, hogy mindent elfelejtesz...?