„...Még mindig olyan furák ezek az álmok... Olyan valósághűek, mintha tényleg, itt és most történnének velem, de tudom, hogy ez csak a múlt. A múlt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Az én múltam, az én történetem, ami azzá tesz, aki vagyok, mégse...
- Nagyon csendben vagy ott hátul, Tücsök. – nyújtottam hátra az eddig a sebváltón pihenő balomat, hogy Rey lábát meg tudjam fogni. A visszapillantótükörben hamar meg is jelent az óceánkék szempár, ami laposan pislogva méregetett egészen egy, a kislány szemhéjait összehúzó ásításig. Elmosolyodtam, majd a kezemet visszahúzva tekerni kezdtem a kormányt, hogy a körforgalom második kijáratán áthajtva a keresett utca felé vegyem az irányt.
- Elfáradtam. – motyogta az ablakon kibámulva üres, kissé már fátyolos tekintettel, ami erős jele volt annak, hogy perceken belül már békésen szuszogna a gyerekülésben. Lassan három órája jár a kocsi motorja, így teljesen érthető az egyébként engem is belepett tompaság. Elszoktam az ekkora távok közti furikázásoktól, kétszer is át kell gondolnom, hogy merre kell fordulnom és melyik tábla mit is jelent.
- Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj! – sóhajtottam, majd kicsit megörülve konstatáltam, hogy ismerősek az út mentén húzódó házak, ergo tényleg perceken belül odaérünk.
***
- Bevihetem a házba, Hercegnő? – hajtottam fejet „alázattal" a tündérien elszenderült picilányt kicsatolva, ám ő csak a nyakamért nyúlva fejezte ki, hogy igen, kérne a szolgáltatásomból. Ezen jót mosolyogva a háta mögé nyúltam, majd a fejét fogva kiemeltem a kocsimból, nehogy véletlen koppanjon az ajtónyílás szélében. Mivel mind a két kezem el volt foglalva „Őfelsége" tartásával, ezért térddel kellett berúgnom a kocsiajtót, ami a vártnál nagyobbat csattant. Egy sóhaj után némileg átszerveztem a kezeimet, így meg tudtam nyomni a zsebemben levő kocsikulcsot, hogy azért legyen mivel hazamennem. – Hiányozni fogsz, Tücsök! – kezdtem el gyalogolni az egyforma, téglával kirakott sorházak mentén, szemeimmel a 47-es szám után kutatva.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Te is. – mormolta a nyakamba Rey, majd ragaszkodóbban fonta a nyakam köré a kezeit, ezzel azt elérve, hogy szinte nem is kellett fognom, tartotta ő magát. – Nem akarok találkozni Peterrel...
- Miért? Azt hittem, kedveled! – ügyeskedtem a kis 47-es számmal ellátott ház kapujával, ami az ajtó előtti, maximum 2 négyzetméteres kertecskébe nyílt. Sosem tudtam az ilyen házakat megérteni, de még gyerekkoromban sem. Mi örök életünkben családi házban éltünk, nagy kerttel, egy kis tóval és garázzsal, amit mindig ki is használtunk. Talán ezért nem fér a fejembe, hogy mit tud az ember kezdeni egy ilyen félpanel-félházzal... Főleg, ha az a valaki egy nem kicsit tehetős énekes- és színésznő, mint Am. Fogalmam sincs, hogy miért épp egy ilyen házra esett a választása a költözés után, főleg, hogy itt van a világ végén, három órányira Londontól, Bristolban. De ez már nem rám tartozik.
- Van, amikor kedves, de sokat kiabál. – sóhajtott, majd nagy, kissé még álmos szemekkel pislogott rám, amikor leraktam az ajtó előtti járdára és eléguggoltam.
