Remember me

41. Fejezet - Megint

Reggel magamtól ébredtem. A nagy, utcára nyíló ablak felé néztem, amin keresztül csak a tipikus londoni borongós, szürke eget és az esőcseppeket láttam. Pár percig álmosan bámultam ki a fejemből, majd hirtelen felugrott a pulzusom és meg akartam fordulni... de egy kar nem engedett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor végigfutottam a tekintetemmel Liam kezét, majd óvatosan felemeltem és megfordultam a másik oldalamra, hogy szembe legyek vele. A karját visszaraktam a derekamra, ahol élettelenül pihent meg, majd az ujjbegyeimmel végigsimítottam az arcélén. A békésen alvó, kisimult arcán egy darab hibát nem találtam, akármeddig is bámultam. Tudom, hogy pasira ezt nem szokás mondani, de Liam rohadtul gyönyörű.

Amikor a takaró alól kiemeltem a kezemet és kisöpörtem a homlokából pár odalógó tincset, összeráncolta a szemöldökét és egy halk morgás kíséretében átfordult a másik oldalára. Elmosolyodtam és óvatosan kikeltem az ágyból. Pár nyújtózkodás után ránéztem a telefonomra, ami büszkén mutatta, hogy déli tizenkét óra négy perc van. Dylanék már biztosan nincsenek itthon... Talán jobb is.

Az ágy másik oldalához csoszogva hátrafogtam Liam haját és leheltem egy puszit a homlokára, majd kislisszoltam a szobából. A konyhába menet megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem tartózkodik-e valaki a házban, majd amíg bekapcsoltam a kávégépet és alá raktam a bögrémet, hogy folyjon bele a szokásos reggeli capuccinom, kivettem a hűtőből pár szelet toastkenyeret és beraktam kettőt a pirítóba.

A pultnak dőlve lehunytam a szemeimet és elkezdtem vigyorogni. Nem hiszem el. Nem álmodom, ez a valóság. Liam itt alszik pár szobával arrébb. Visszajött. Bocsánatot kért. Én pedig... kételkedés nélkül elfogadtam. Talán át kellett volna gondolni, mielőtt a nyakába borulok... De nem érdekel. Ha szórakozni akar velem, szórakozzon. Nem tudok rajta túllépni, szóval tök mindegy. De azért bízom benne és abban, hogy komolyan gondolta a tegnapiakat. Őszintének tűnt.

Egy Ed Sheeran számot dúdolgatva ittam bele a capuccinomba és kezdtem el az elkészült pirítósokra rakosgatni a különböző felvágottakat és sajtokat. Dylanéknél teljesen otthon éreztem magam, így nem volt kérdés, hogy kiszolgálom-e magam. Na, meg nincs is senki itthon, szóval más választásom nem lett volna az éhhalálon kívül...

Miután egy tálcára felpakoltam pár elkészült szendvicset, halkan visszamentem a vendégszobába, ahol Liam még mindig békésen szuszogott. A kaját leraktam mosolyogva a földre a félig kiürült bögrémmel együtt és az ágyra felmászva a nekem a hátát mutató Liam nyakába hajoltam, egyik kézzel a haját feltúrva, a másikkal pedig átkarolva a mellkasát a hóna alatt. Lehet, hogy normál esetben nem kéne a történtek után így ébresztenem, de nem érdekel. Túlságosan is szerelmes vagyok és túl régóta nem tehettem meg ezt vele.

- Jó reggelt! – suttogtam a bőrére, mire sóhajtott egy nagyot és a hasára fordulva a párnába fúrta az arcát. A mellkasáról lecsúszott a kezem a hátán keresztül és a sarkaimra ülve kissé tanácstalanul méregettem. Már épp ismét oda akartam bújni hozzá, amikor hirtelen felnyomta magát és riadtan nézett végig a szobán, majd megállapodott rajtam a tekintete. Halványan elmosolyodtam, de egy kis aggodalom futott át rajtam, az arckifejezését nézve. Nem repesett az örömtől...

- Istenem, azt hittem... Azt hittem, Naomi vagy. – túrt a rendezetlen hajába és visszaejtette magát a párnára, így a hátán fekve húzódott mosolyra a szája. – Ne haragudj... – dörzsölte az arcát, majd kinyújtotta felém a karját, így odafeküdtem szorosan mellé, a mellkasát átölelve. – Jó reggelt, Királylány! – puszilt a hajamba és a derekamat kezdte cirógatni. Hm, Királylány. Hiányzott már.

- Neked is, Liam! – néztem fel rá picit kitekert nyakkal, mire ő is lehajtotta a fejét, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Percekig bámultuk egymást, majd ő, egy picit megszorítva a derekamat, feljebb húzott, hogy az ajkait az enyémekre tudja tapasztani. Tulajdonképen nem csókolt meg, csak összenyomtuk a szánkat.