Remember me

70. Fejezet - Kezdődik

- Szia! – köszöntem halkan Rosénak, amikor kinyitottam előtte az ajtót. Nem mondott semmit, csak belépett az előszobába és szorosan megölelt. A lábammal berúgtam a bejárati ajtót és lazán átkaroltam a vállait.

- Megijesztettél, Mimi! – tolt el magától és megragadta a vállaimat, miközben aggódó tekintettel nézte az arcomat. – Liam nem mondott semmit, csak azt, hogy kórházban voltál. Mi volt veled? Jól vagy már? – hadart, mire elmosolyodtam és biccentettem egyet befelé, hogy ne a ház első négyzetméterén beszélgessünk.

- Már jól vagyok, nyugi... – ültem le a kanapéra, ahol kisebb káosz uralkodott. Ott feküdtem majdnem egész nap, mivel Li már délelőtt elment valamit még elintézni Roxie előtt, így csak estefelé fog jönni. Egy összegyűrt pokróc, a laptopom, amin egy sorozat volt megállítva, egy tál már jócskán megdézsmált eper, valamint a négyfajta vitamin, amit felírt nekem Dr. Whitepool hevert szanaszét. – Bocsi, kicsit... belaktam a kanapét. – raktam fel mindent a dohányzóasztalra, ezzel helyet csinálva Ronak.

- Ugye nincs semmi komoly baj? – tapadtak a szemei a kis gyógyszeresdobozokra, majd kissé riadtan nézett fel rám.

- Figyelj, Ro...

- Ne mondd ezt! Rohadtul megijesztesz! – emelte fel a mutatóujját engem félbeszakítva, mire elmosolyodtam és a fejemet lehajtva folytattam.

- Szóval arra szeretnélek megkérni, hogy kezeld diszkréten a helyzetet. Niallnek elmondhatod, de nem akarjuk, hogy kitudódjon... – babráltam a lábaim mellett a pokróccal, de magamon éreztem Rosé égető tekintetét. – Szóval az van, hogy... Majdnem elvetéltem. – nyögtem ki, mire maga elé nézve túrt a gyöngyszínű hajába, ami mint mindig, most is tökéletes volt.

- Várj... Szóval te most...?

- 7 hetes terhes vagyok. – bólintottam, majd egy sóhaj után elmeséltem neki az egész sztorit. Pár percig utána még csendben pislogott, majd a két tenyere közé vette az arcát.

- Gyereketek lesz! – szólalt meg vékony és izgatott hangon, mire mosolyogva megvontam a vállamat. Bárcsak ilyen egyszerű lenne...

- Ezt nem mondtam... De majd meglátjuk.

- És akkor most össze fogtok házasodni? – pörgette bele magát nagyon a témába, amin halkan felnevettem. Erről még nem beszéltünk Liammel, de nem hiszem. Nem hiányzik az esküvőszervezéssel járó stressz... Elég, hogy bármelyik nap elvetélhetek.

- Nem tudom, Ro... De ha már itt tartunk, milyen a házasélet? – próbáltam vidámabb vizekre sodorni a beszélgetést, de sikertelenül, ugyanis csak lazán leintett.

- Most rólad van szó, én már fél éve feleség vagyok, te viszont csak két napja tudod, hogy terhes vagy! Milyen érzés? – húzta fel a lábait törökülésbe és vidáman várta a válaszomat. Mondtam már, hogy mennyire imádom Rosét?

- Őszintén? Fogalmam sincs. Még mindig nem tudtam felfogni. Olyan... Fura. Nem kis falat feldolgozni, hogy egy élet növekszik bennem... De próbálom magam nem beleélni. Azért nem akarjuk szétkürtölni, mert mint már mondtam, fogalmunk sincs, hogy megmarad-e.

- Jó, értem... De... Kérdezhetek valamit? – halkult el mire bólintottam egyet. – Liamet alkalmasnak találod arra, hogy...?

- Hogy apa legyen? – próbáltam befejezni a mondatát, mire megrázta a fejét.

- Hogy felnevelj vele egy gyereket! Szeretlek titeket, Mimi, de... Nem dönthettek úgy, hogy mégsem bírjátok egymást, ha már lesz egy gyereketek.

- Figyelj, tudom, hogy nem vagyunk egy tökéletes pár, sőt... De kellett ez a fél év, hogy kicsit mind a ketten magunkba nézzünk. Mi is beszéltünk erről, de komolyan gondoljuk, hogy jóban-rosszban, hiába nem fogadtuk még meg az oltárnál és egy ideig még nem is fogjuk. – mondtam komolyan és őszintén, mivel tényleg így gondoltam. Egymásnak megígértük, hogy végre felnőttként fogunk gondolkozni és együtt átvészelünk bármit, nekem pedig ez többet számít, mint bármilyen házassági okirat és flancos esküvő.