„...Még mindig olyan furák ezek az álmok... Olyan valósághűek, mintha tényleg, itt és most történnének velem, de tudom, hogy ez csak a múlt. A múlt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Az én múltam, az én történetem, ami azzá tesz, aki vagyok, mégse...
A reptérre érkezve már több, mint másfél órás késésben voltunk Liammel. Lehetne azt mondani, hogy ez azért van, mert elaludtunk, mert Liam nem bírt magával és hiába takart el egy törölközővel, miközben zuhanyoztam, esetleg mert nagy volt a forgalom a városban, de nem, ez mind belefért volna, csak Liam James Payne tegnap nem méltóztatott szót fogadni és szart összepakolni. Elég érdekes látvány lehetett, ahogy mind a ketten kapkodunk, mint a hülyék, én vizes hajjal és farmer-melltartó kombóban, Liam pedig tökéletesre belőtt hajjal, ám egy szál alsóban, ami miatt bosszankodott is, hogy még át kell húznia egy pólót a hajkreációján... Khm, szóval jól indult a reggelünk.
Végül sikerült odaérnünk „időben", mert felhívtam Louist, hogy komplikációk akadtak a reggeli készülődést illetően, ő pedig mondta, hogy nem engedi, hogy felszálljanak nélkülünk. Igaz, úgy robbantunk ki a taxiból, ami kigurult velünk a repülőhöz, de ott voltunk, az a lényeg.
- Liam! – emeltem magam elé a fényképezőgépét, amikor már a cuccaink is rendezve voltak és épp felszállt volna a magánrepülőre, ahol már a többiek régóta vártak minket.
- Tudom, hogy elloptad a gépemet... – ment tovább, mire csak azért is lőttem a hátáról egy képet. Nem ér, hogy ő folyton megörökíti a gázabbnál gázabb pillanataimat...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Payno! – hallottam meg Louis hangját, amikor én is beléptem a fehér és szürke színben pompázó utastérbe. – Szöszi!
A 10 órás út nagyjából végig alvással telt. Egy gyors bemutatkozás után mindenki elcsendesedett –én nem ismertem még Harry és Louis barátnőjét– és húzta a lóbőrt, mivel tájékoztatva lettünk Rosé által, hogy Hawaiin 6 órával korábban leszünk, szóval bölcs dolog, ha pihenünk. Én feltettem egy fejhallgatót Liammel szemben ülve és a magassarkúimat lerúgva magamról, törökülésben bámultam ki az ablakon, amin keresztül egy óra múlva már nem más gépeket és betont láttam, hanem a hajnali órák miatt halványsárga és kék színekben pompázó felhőket. Nem hagyhattam ki, muszáj volt megmutatnom –haha, inkább hencegnem– a népeknek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
