Remember me

XX. Fejezet - Csak egy csók

- Gyerünk, anyuka, még párat nyom és kint van a kis zsivány! – a doki hangja elveszett Cher két nyöszörgése között, ahogy próbált erőt adni neki az utolsó hajrára. Én egyik kezemmel az övét, másikkal pedig egy oxigénmaszkot fogtam az arcához, amin néha legördült egy csepp izzadság, vagy éppen egy könnycsepp. Próbáltam a hüvelykujjammal törölgetni a bőrét, de fontosabbnak tűnt, hogy kapjon rendesen levegőt, így egy idő után feladtam.

- Hallod, Cher, mindjárt vége... – suttogtam a fülébe, de a homlokára már nem tudtam puszit adni, mint terveztem, mert a párnába nyomta a tarkóját, amint megint megfeszítette az izmait. Az arca egy erős grimaszba szorult, ami csak percekkel később oldódott fel – egyszerre a hirtelen felcsendülő üvöltéssel, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem. Cher kinyitotta a szemeit és az enyémekbe nézett, olyan csillogással a barna íriszeiben, amit még sosem láttam. – Ügyes voltál.

- Szeretlek. – mondta egyből, amire már nem tudtam válaszolni, mert elhajolt tőlem és a karjait nyújtotta a doki felé, aki a még mindig bömbölő babával közeledett felénk. Cher mellől picit felegyenesedtem –órák óta először– és vadul kalapáló szívvel figyeltem, ahogy magához veszi a kisbabánkat.

- Gratulálok a kissráchoz! – a szülész pasas mosolyogva biccentett, de szinte azonnal eltűnt a látókörömből, ahogy visszaültem az ágy mellé és végignéztem a kis családomon.

Kissrác.

Ahogy Cher könnyekkel teli szemekkel simított újra és újra végig a mellkasán fekvő apróság hátán, nekem is elszorult a torkom.

Van egy fiam.

- Elvágja a köldökzsinórt? – az idillből kicsit kirántva ért a vállamhoz egy nővér, kedves mosollyal az arcán. Párat pislantva bólintottam egyet és az ollót kissé ügyetlenül vettem el tőle, hogy megszűntessem a fizikai kapcsot Cher és a kisfiam között.

***

- Li. – Cher halkan szólt hozzám, miközben óvó karjaiban szoptatta a még mindig becézetlen kismanót. A sötétbarna, szinte lehetetlenül puha babahajon végigsimítva az ő kezéhez is hozzáértem, onnantól pedig ketten tartottuk a kisfiunk fejét. – Nézd! – óvatosan feljebb tolta a pici állát az egyik ujjával, majd egy apró, barnás foltra mutatott, amin kívül egyetlen hiba sem volt még a tökéletes bőrén. – Örökölte az anyajegyedet. – állapította meg Cher somolyogva és a mutatóujját végighúzta az én nyakamon levő pigmentfolton is, engem is megmosolyogtatva.

Valamiért óriási követ zúdított le a szívemről az a parányi kis anyajegy. Magam sem tudom, pontosan miért; tisztában voltam azzal, hogy Cher nem csalt és csalna meg, de... Nem tudom. Talán azért bujkált bennem ez a félelem, mert alig voltunk együtt két hónapja, amikor kiderült, hogy terhes, akárkitől is lehetett volna a baba... De most az egyszer nem szúrt ki velem az élet.

- Szeretlek, Cher. – megint nedvesen csillogó szemekkel néztem a sötétbarna íriszekbe, amik elé szintúgy bekúszott egy vastag könnyfátyol, hiába ért fülig a szája. Nekem is szélesebb lett a mosolyom, és valamiért egy halk nevetés is kicsúszott a számon; talán pusztán a megkönnyebbülés miatt, de lehet, hogy azért, mert... boldog vagyok? Lehetséges ez? Minden annyira tökéletes, úgy érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ezt pedig eddig még csak Am mellett tapasztaltam meg.

Lehet, hogy van esély arra, hogy normális életem legyen?

A bensőséges pillanatunkat egy kopogás szakította félbe, ami mind a kettőnk szemöldökét összehúzta. Már mindkét család megfordult a kórteremben és tudtunkkal haza is mentek, hogy hagyjanak nekünk egy kis teret... De akkor ki állhat az ajtó másik oldalán? A barátaink holnap jönnek, a nővérek pedig nem kopognak...