Remember me

18. Fejezet - Fél méter

* 1 hét múlva *

Egy nap telt el azóta, hogy először találkoztam Dylannel, a bátyámmal és a családjával. Ideiglenesen Watfordba költöztek, rám hivatkozva, ami Londontól egy órányira van. Liammel mentünk hozzájuk, az új házukba. Amikor ajtót nyitott nekem, szorosan magához ölelt, és elkezdte mondogatni, hogy mennyire aggódott értem és hogy hiányoztam neki. Megismertem a gyönyörű feleségét is, Monát, valamint a kisfiát is, Robot, aki most januárban lesz 6 éves. Mona egy rendkívül szimpatikus nő, rengeteget beszélgettünk, Rob pedig egy imádnivaló kisfiú. Nem igazán értette a helyzetet az elején, hogy nem emlékszem rá, de egy kis magyarázás után elkapta a fonalat és aranyosan bemutatkozott, majd körbevezetett az új házukon, mindent gondosan bemutatva. Nagyon nyitott, barátságos kissrác, és én egyből a szívembe zártam. Nagyon jól elvoltunk, így volt egy-két olyan jelenet, hogy Liam, Dylan és Mona beszélgettek a konyhában, mi pedig a háttérben autósat játszottunk vagy éppen én voltam a sárkány, ő pedig menekült előlem. Liam többször is odajött hozzánk csatlakozni, de a válla miatt ő nem lehetett sárkány. Szegény, pedig miből maradt ki!

Dylant pedig már most testvérként szeretem. Biztosított abban, hogy bármi van, őt megkereshetem a gondjaimmal, valamint az ajtajuk mindig tárva áll előttem és Liam előtt. Hihetetlenül feltöltött a szeretet, amit tőlük kaptam, és most először éreztem azt, hogy van valakim Liamen kívül.

Apropó Liam, valamelyik nap eléggé lebetegedett, szóval Dylanéken kívül nem nagyon mentünk sehova, oda is csak úgy, hogy nem nagyon ölelgethette Robot. Valószínűleg influenzás, így a minimum fél méteres követési távolságot be kell tartanom. Eddig 38,5 fokos láz volt a rekord, de úgy tűnik, ez meg fog dőlni.

- 38,9 °C. - olvastam le a lázmérőt, Liam mellett ülve a kanapén. Pizsamában feküdt el a bútoron, egy pokróccal betakarózva, párnával a feje alatt. A homlokán csillogtak az izzadságcseppek, az arca piros volt, a szemei pedig könnyesek. Kifejezetten szarul nézett ki. - Hozok neked lázcsillapítót és egy kis teát. - simítottam meg az arcát, majd kimentem a konyhába, ahol az egyik szekrényből vettem ki gyógyszert, majd a vízforralót bekapcsoltam, megvártam, hogy forrjon benne a víz, és egy bögrébe töltöttem, amibe csipkebogyós filtert raktam. Miután citrommal és jó sok mézzel ízesítettem a teát, a gyógyszerrel együtt visszabattyogtam a lábadozóhoz. A bogyót felé nyújtottam, amit el is fogadott, mélyen a szemembe nézve. Neki is eszébe jutott, hogy ugyanez a gyógyszer volt, ami miatt kórházba kerültem. A szájába vette, majd odanyújtottam a bögrét, amiből szépen lassan kiitta a tartalmát.

- Köszönöm. - nyökögte, mire elmosolyodtam, és óvatosan felemelve a párnával együtt a fejét, a kanapé szélénél foglaltam helyet, majd visszaraktam az ölembe. Az egyik kezemet belevezettem a hajába, és azzal játszottam, a másikkal Messengeren beszélgettem Roséval.

Én: 38,9 fok.

Rosé: Üzenem neki, hogy kitartás!

Kicsit összerezzentem, amikor Liam elég reszelősen elkezdett köhögni. A tenyeremet a forró homlokára tettem, és letöröltem róla az izzadságcseppeket, majd megint visszatértem a haja piszkálásához. Ő maga mondta, hogy ez megnyugtatja. Csak ezért csinálom, nem azért, mert imádom a haját. Nem.

- Rosé üzeni, hogy kitartás. - mondtam neki, mire bólintott egy aprót.

- Én meg azt, hogy fehér rózsát hozzon a temetésemre. - hörgött, mire vigyorogva megcsóváltam a fejemet. Tipikus pasi.

Én: Szerinted meddig tart ez még?

Rosé: Hát Mimi... Szerintem még egy hét.