Remember me

10. Fejezet - Szarul van, de vigyázunk rá!

- Szia! - éreztem meg két kezet a derekamon. Külső szemlélője voltam a dolgoknak, ezért elég fura volt magamat látni. Egy erkélyen álltam, szemben a tengerparttal, bár fogalmam sincs, hogy hol voltunk.

- Szia! - fordultam hátra, és Liam nyaka köré fontam a karjaimat, mire elmosolyodott. Jó volt mosolyogni látni.

- Kijöttél nézelődni? - kezdte el simogatni a derekamat.

- Igazából csak büdös voltál, ezért kimenekültem az erkélyre. De utánam jöttél, szóval most le kell vetnem magam innen. - csókoltam meg, amibe belemosolygott. Olyan más volt így. Boldogan.

- Legyél tekintettel Rá is! - csúszott a keze a derekamról a hasamra. Így jobban megfigyelve tényleg volt már egy kis pocakom. Szóval ekkor már terhes voltam.

- Szeretlek. - suttogtam. Megborzongtam, ahogy ezt meghallottam a saját számból.

- Én is szeretlek, Királylány. - mondta, és lehelt egy puszit a homlokomra. Királylány. Már egyszer hívott így. És akkor is azt mondta, hogy szeret. Csak még hozzátette, hogy ez nem kölcsönös.

Egy kórházi ágyban ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, és elég ismerős környezet tárult elém: Fehér falak, szürke padló, halványkék takaró és ezüstszínű ajtó.

Miután felmértem a környezetemet, megvizsgáltam magamat is. A fejem és a mellkasom még mindig fájt, de már nem éreztem magam lázasnak, és a köhögőrohamom is megszűnt. A kezemből különböző csövek lógtak ki, amelyekből a legszembetűnőbb a bal karomból kiálló sötétvörös színű volt, amin keresztül vért kaptam. Viszont nem sokra rá egy ugyanolyat fedeztem fel a jobb karomban is. Nem értettem, de jelenlegi állapotomban szinte képtelen voltam gondolkodni. Ahogy a szervezetemből percről percre ürült ki az altató, egyre több mindenre lettem figyelmes: a jobb kisujjamon lévő szívverés-figyelőre és az arcomat félig elfedő oxigénmaszkra. Annyira elmerültem a "leltározásban", hogy nem vettem észre, hogy egy nővér belép a szobába, és elkezdi a csöveket ellenőrizni.

- Szólok a barátjának. - mosolygott rám, és eltűnt. Látni akartam Liamet, de ugyanakkor valamilyen oknál fogva féltem is tőle. Mármint nem Liamtől, hanem attól, hogy... Fogalmam sincs.

Jelenlegi állapotomnak köszönhetően csak egy dologra tudtam figyelni, ezért ismét nem vettem észre a szobába bejövő... Louist. Nem rá számítottam.

- Szia Szöszi! - ült le az ágyam melletti kisszékre, és mosolyogva fürkészte az arcomat. Louisval egyáltalán nem volt mély kapcsolatom, ezért is furcsállottam, hogy ő van itt, és nem mondjuk Niall. Vagy Liam...

Már épp én is köszönni akartam, amikor kicsit szomorkásabb arccal megsimogatta azt a néhány négyzetcentimétert a karomon, ahonnan nem lógott ki semmi, de még mindig mosolygott egy kicsit.

- Nem beszélhetsz, Amy. - mondta, és sóhajtott egyet. - Figyelj, tudom, hogy a baleset óta nem sokat láttál, sajnálom, csak most elég... Zűrös az életem. Mindegy. És azt is tudom, hogy rengeteg kérdésed van, úgyhogy most tájékoztatni foglak néhány dologról. Nem baj? - kérdezte, mire én erőtlenül megráztam a fejem.

- Szóval rávettem a dokit, hogy először én világosíthassalak fel emberi nyelven arról, hogy mi van most veled. Szerintem jobb, mintha latin hülyeségekkel szúrná ki a szemedet a doki. - kezdte el, engem megmosolyogtatva. - Szóval alapból tegnap este egy frankó tüdőgyulladással kezdted a bulit, amit a fűben heverészve vadásztál össze, mert a baleset miatt még kicsit gyengébb az immunrendszered, vagy mi. - kezdte el, mire én felkuncogtam a szóhasználata miatt, de rögtön abba is hagytam, mert kicsit beszúrt az oldalam, és Louis azt mondta, beszélnem sem szabad. - Aztán szép kis lázad lett, amit a drága Liam furfangosan lázcsillapítóval akart enyhíteni, azonban az orvoslási tudománya koránt sem bizonyult elégnek, ugyanis elfelejtette figyelembe venni azt az apró tényt, hogy gyógyszerallergiád van, és pont olyan összetevőjű lázcsillapítót halászott ki a szekrényből, ami allergiás reakciókat váltott ki nálad. Ezek közé tartozott a köhögési rohamod és a fejfájásod. Mivel muszáj a gyógyszert teljesen eltávolítani a szervezetedből, ezért veseműködés-serkentőt kapsz, valamint - mutatott először a bal, majd a jobb kezemből kilógó sötétbordó csőre. - A bal kezeden keresztül vért adnak, a jobb kezeden keresztül pedig levezetik a "régi" véredet. Magyarán kicserélik. Az oxigénmaszk pedig igazából csak a biztonság kedvéért van. De még azt is mondták, hogy szerencsénk volt, és maradandó károsodást nem szenvedtél. Huhh, remélem érthetően mondtam el. És remélem nem hülyeségeket magyaráztam, mert a doki hablatyolásából ezt szűrtem le. - mondta, majd küldött egy biztató mosolyt. Megmelengette a szívemet, hogy azt mondta, hogy "szerencsénk", "szerencséd" helyett. Érdekes figura, de kedvesnek tűnt, és látszott rajta, hogy érdekli, hogy mi van velem. Bólintottam egyet, hogy lássa, hogy megértettem amit mondott, mire ő elmosolyodott, és egy kósza tincset a fülem mögé tűrt, amit eddig nem is vettem észre, hogy az arcomba lóg.