Remember me

46. Fejezet - Gyűlölöm

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Tudod mit? Inkább elviszlek reggelizni. – nézelődtem a hűtőben, ahol semmi olyan élelmiszert nem találtam, amiből én össze tudtam volna dobni valamit. Am nyilván hatfogásos ebédet csinált volna ezekből, de én inkább meg sem próbáltam.

- Liam, nekünk papíron nincs közünk egymáshoz... – kulcsolta össze az ujjait a szürkésfekete márványpulton könyökölve és az egyik kézfejének támasztotta az arcát. A pultnak támaszkodva elvesztem a szemeiben, amikkel igézően pislogott rám. Elmosolyodtam és széttártam a karjaimat.

- Nem ehetek meg egy omlettet a városban az exemmel? – tettem fel a költői kérdést, mire egy féloldalas, kicsit keserű vigyorra húzta a száját. – Hé, tudod, hogy nem tartalak az exemnek. – simítottam végig a puha arcán, mire bólintott párat és kihúzta a hajgumit a hajából, így a laza konty szétbomlott a vállára hulló tincsekre. Kissé elvarázsolt a látvány és úgy kellett magamat visszarángatni a valóságba. – Akkor készüljek? – állt fel a fehér bárszékről, mire egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon csak bambultam az arcába és elkönyveltem magam a világ legszerencsésebb emberének. Igen, Am nem hibátlan, de nekem tökéletes.

- Egy óra múlva várja a hintója, Királylány! – hajtottam fejet, mire édesen felkacagott és kicsit a pultra hajolva nyomott egy puszit az arcomra. Szemeimmel követtem, hogy kisétál a konyhával összenyitott étkező-nappaliból –Ammel megegyeztünk, hogy ez a pontos megfogalmazása a helyiségnek–, majd a hajamba túrtam és nekidőltem a pultnak.

Szinte biztos, hogy lesz olyan, aki felismer minket, bármilyen apró étterembe is megyünk. Ergo, a média tudni fogja, hogy ismét „beszélő viszonyban" vagyok Ammel. Ő úgy látszik, beleegyezett ebbe... De én egy kicsit féltem őt. Nem tudom, miért.

Ellöktem magam a vastag márványlaptól és felbattyogtam a hálószobába a táskámhoz, hogy kivegyek belőle pár cuccot, mert alsóban mégsem léphetek utcára. Bár, címlapsztori lenne belőle, az tuti...

- Jó leszek így? – libbent be mellém Am egy kissé bizonytalan mosollyal az arcán, ami rabul ejtette a tekintetemet, így képtelen voltam az öltözékére koncentrálni. – Hahó! – lengette előttem a tenyerét, mire pislogtam párat és rávettem magamat, hogy jobban megfigyeljem a ruháit. Khm, persze, csak a ruh... Am, miért vannak ilyen jó lábaid? – Öhm, köszi... – húzta be a nyakát egy szégyenlős vigyor kíséretében, mire kissé döbbenten néztem rá. Baszki, kimondtam? – Szóval, nem vagyok túl...? – nyújtotta el az „ó"-t, majd beléfagyott a szó, mivel nem engedtem, hogy végigmondja.

- Nem, nem vagy túl, tökéletes vagy. – futott végig rajta a szemem: egy sötét farmersort volt rajta fekete ujjatlan felsővel, aminek a hónaljánál akkora volt a kivágás, hogy muszáj volt alá vennie egy fehér trikót is, ami egy kicsit kikandikált. A nyakában egy hosszú, kulcs medálos nyaklánc volt, az egyik csuklóján az órám, a másikon pedig két-három karkötő. Kicsit a régi, egyszerű stílusú Am jutott eszembe, de amikor felnéztem a lágyan sminkelt, sokkal érettebb, nőiesebb arcára, rá kellett döbbennem, hogy Am felnőtt. És baszki, én is...

- Te viszont picit alul vagy öltözve. – siklott végig a két tenyere a vállaimon, mire enyhén kirázott a hideg. Mosolyogva bólintottam párat, a szemeimet ki nem rántva az övéi fogságából, ami az ő száját is felfelé ívelte. – Tőlem jöhetnél így is, de nem akarom, hogy fél London rajtad legeltesse a szemét... – karolta át egy kézzel a nyakamat és a másik kezét pedig az arcomra rakta. A derekát egyből közrefogtam és a homlokomat az övének nyomtam, így elég nagy kísértésbe estem.