Remember me

II. Fejezet - Még mindig

​

*LIAM PAYNE*

Eszméletlen fejfájásra és émelygésre keltem. Egy percig sem fáradtam azzal, hogy elfojtsam, nyögtem egyet, amint a sajgó homlokomhoz emeltem a karomat, amit hanyagul ráraktam.

Kellett egy kis idő, hogy érzékelni tudjam a testem különböző pontjait, ám azt már ébredésem pillanatában észre vettem, hogy valami furcsa nyomás van a mellkasomon. A fejemet felemeltem, amennyire tudtam hanyatt fekve, majd egy halk káromkodás hagyta el a számat, amint a mellkasomat befedő, szőke hajzuhatagot megláttam. Körbenéztem a minket körülvevő hálószobán a ruháink után kutatva, de sehol nem láttam egyetlen elhajított pólót vagy melltartót sem. Várjunk... Ugye nem a nappaliban...?

- Hm... – kezdett el morogni a rajtam fekvő, majd a kezeit életre keltve átölelte a hasamat, amiben vagy a másnaposság, vagy Am érintése miatt elkezdett liftezni a gyomrom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ébresztett fel bennem dolgokat, ahogy az arca a szegycsontomnak simult és az egyenletes, nyugodt légzése simogatta a bőrömet, de frusztrált a tény, hogy az exfeleségem fekszik rajtam, akinek lassan hét hónapja tartó kapcsolata van. Nem kéne itt lennem. Mind a kettőnknek csak nehezebbé teszem...

Mint derült égből villámcsapás, megkönnyebbült a mellkasomat nyomó súly, majd az eddig békés arcom a szobában kicsit visszhangzó, hangos csattanás után oldalra csapódott egy grimasz kíséretében. Au...

- Am... – sóhajtottam, majd felültem az égő bőrömet dörzsölve. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy van ennyi erő benne...

- Mit keresel itt?! – pattant ki az ágyból, amin a takaró teljesen össze-vissza állt, szerencsémre a csípőmet még pont fedve, így nem egy szál húszdekában ücsörögtem előtte. Ő, velem ellentétben fehérneműben volt, így nyugodtan járkálhatott fel-alá a haját túrva. Fogalmam sincs, hogyan nem olyan tompa, mint én...

- Am...

- Te most rohadtul fogd be! – szúrta oda nekem idegesen, majd tovább rótta a köröket a szoba padlóján, amin talpainak halk topogása monoton zajként szolgált a köztünk levő feszültséggel telt levegőben. Tehetetlennek érzem magam. Csak itt ülök, mint egy szerencsétlen, miután részegen lefeküdtem az exfeleségemmel, akit szeretek, de ő most valószínűleg gyűlöl. Nem kéne mondanom valamit? Nem nekem kéne észnél lennem? De mit mondjak? Hogy sajnálom? Sajnálom, hogy az alkoholtól nem tudtam egy hatalmas kő alá rejteni az érzelmeimet? Az alá a kő alá, amely most talán még erősebben nehezkedik a szívemre? Sajnálom, hogy őszinte voltam vele? Hogy egy egyszerű "megcsallak" nem elég indok nekem, hogy undorodjak tőle? Sajnálom, hogy még mindig szeretem? Vagy sajnálom, hogy ő már nem?

Nem. Nem sajnálom, csak az utolsót. Részeg voltam, de nem a farkammal gondolkoztam, amikor megtörtént. Nem arra volt szükségem, hogy nyolc hónap után végre meghúzhassak egy csajt, hanem egy kis törődésre, szeretetre éheztem. Érezni, tudni akartam, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valakinek többet jelentek, mint bárki más. Újra szorosabb barátságot akartam ápolni azokkal az érzelmekkel, amelyek Am minden pillantásában ott voltak egykor. Újra látni akartam a szemeit, ahogy megcsillan bennük valami, ha együtt vagyunk.

Szeretni akartam, és hogy viszont szeressenek.

- Öltözz fel és menj! – torpant meg Am, majd a szemeimbe nézve közömbösen pislogott. Nyeltem egyet, majd mire feleszméltem, már előttem is volt a szépen összehajtogatott ruhakupac, aminek a darabjai az éjjel könnyedén lemásztak rólunk. Tessék, Liam, most "szeret"...