Remember me

35. Fejezet - Vak vagy.

- Mit csinálsz itt? - nyöszörögtem Ryan vállába, mint egy óvodás, amin halkan felkuncogott.

- Jöttem felköszönteni a szülinapost. Remélem nem baj... - tolt el magától egy picit és féloldalas vigyorral az arcán mélyen a szemembe nézett. Megráztam a fejem és a nedves arcomat megtörölve beletúrtam a kicsit szokatlanul álló hajába.

- Növeszted? - kérdeztem enyhén remegő hanggal, ő pedig ezen jót mulatva bólogatással adta a tudtomra, hogy igen. - Nagyon régen láttalak, Ry! - tettem a homlokomra a tenyeremet és hitetlenül bámultam rá.

- Ez van, ha a Kisasszony úgy dönt, hogy elköltözik a világ végére! - vonta meg a vállát, majd zsebre rakta a kezeit és tovább mosolygott rám. - Hiányoztál! - beletúrtam a rövid hajamba és mellette elhaladva besétáltam nappaliba, ahol levágódtam a kanapéra. - Mesélj! - ült mellém és halványan mosolyogva kémlelte az arcomat. Sóhajtottam egyet és megvontam a vállaimat.

- Furcsa, hogy itt vagy.

- Nem tudom eldönteni, hogy ezt pozitív vagy negatív értelemben mondod. - szántott végig ujjaival a haján, mire megforgattam a szemeimet.

- Inkább mesélj te! Milyen volt az út?

***

Ryannel egy óra beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy lemegyünk sétálni a partra. Az ég már jócskán narancslott, így teljesen más világításból figyelhettem meg az enyhén borostás arcát. Nagyon sokan lézengtek a már kihűlőfélben lévő aranyszínű homokban, mivel sokkal hangulatosabb volt, mint az unalmas betonon járkálni. Legalábbis mi ezért gyalogoltunk strandpapucsban egymás mellett, pár méterre a zúgó tengertől.

- Sosem gondoltam volna, hogy a Venice beach ilyen szép napnyugtakor. - ámuldozott Ry, mire mosolyogva bámultam, ahogy a flipflop alatt szétmállik a kicsit szemcsés homok. Már voltam itt, hiába fura egyedül tengerpartra járkálni...

- Londonban élő kanadaiként elhiszem, hogy új a látvány. - emeltem rá a tekintetemet, mire ő is így tett. Mind a ketten megtorpantunk, én pedig kissé elkezdtem izgulni. Hogy miért? Nem tudom. Túl idilli ez a környezet...

- Nem megyünk be? - biccentett a víz felé, mire felvont szemöldökkel felnevettem. - Mi van? Majdnem 30 fok van, nem fogunk megfázni! - szántott végig a haján az ujjaival, én pedig megforgattam erre a szemeimet.

- Egyszer élünk... - és így történt meg, hogy minden zavaró tényezőt leszarva, a papucsunkat levetve beszaladtunk a habok közé. Amikor a hullámok már a derekamat csapkodták, konkrétan pofára estem, így teljesen elmerültem a sós vízben. Szinte azonnal nyúlt utánam egy kéz, ami felrántott a felszín fölé.

- Hé, megvagy? - vigyorgott, erősen visszatartva a nevetését. Kisöpörtem a nedves tincseimet az arcomból, majd végignéztem rajta: feltűnően száraz volt hastól felfelé. Ha teljesen őszinte akarok lenni, kicsit jobban is megnéztem magamnak... De ez normális... ugye?

Egy bólintással a tudtára adtam, hogy megmaradok, majd pókerarccal megragadtam a karját és a bokáját kigáncsolva a hullámok alá parancsoltam. Büszkén kacagtam fel, majd egy apró sikoly hagyta el a számat, amikor a derekamnál fogva felkapott és kicsit beljebb dobott. Amikor ismét előbukkant a fejem, kidörzsöltem a szemeimből az enyhén csípő érzést kiváltó tengervizet, majd forgolódva kerestem a tekintetemmel Ryant, aki a hátam mögött vészesen közel volt hozzám. Megpördültem a tengelyem körül, majd meglöktem a vállait és megpróbáltam elmenekülni, de átkarolt és magával húzott a víz alá, ahova lendületből dőltünk. Szinte azonnal felrúgtam magam a felszínre, ahol hamarosan Ry is feltűnt. Valami okból kifolyólag, talán hetek óta az első stresszmentes nap miatt elkezdtem nevetni, Ryannel együtt.