Remember me

44. Fejezet - Valami

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – babrált a tincseimmel Liam, amikor véget ért a film, amit megnéztünk vacsora után. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet és nyújtóztam egyet, mivel már lassan két órája feküdtem Liamen, aki köztes testtartásban volt, mivel a kanapé karfáján könyökölt.

- Mikor kérdezted és mit? – fordultam teljesen vele szembe, mire halványan elmosolyodott. Az arcát csak gyér fény érte, mivel egy állólámpa fel volt kapcsolva, hogy ne teljesen sötétben nézzünk tévét, mert az egészségtelen. Konkrétan fantasztikus hangulatvilágításunk volt, ami lehetővé tette, hogy a lehető legrészletesebben meg tudjam vizsgálni a vonásait, anélkül, hogy észrevenné, nem a szemeibe nézek és nem feltétlenül arra figyelek, amit mond.

- Még reggel. – válaszolt halkan, mire elkezdtem kutakodni a reggeli emlékeim között és hamar rájöttem, mire céloz.

- Nem tudom, Liam. Biztos, hogy egyik kapcsolatból a másikba akarsz rohanni? – piszkáltam a pólója nyakát, mire sóhajtott egyet. Nem tehetek róla, óvatos vagyok vele... szerintem jogosan, hiába „felejtettük el" a történteket.

- Naomival hihetetlen mély kapcsolatom volt... De értelek. – rajzolta körbe az ujjaival az arcomat, ami miatt halvány pír jelent meg rajta. – De valami van köztünk, ugye?

- Valami. – ismételtem el utána mélyen a szemeibe nézve és visszahajtottam a fejemet a mellkasára, így a bal fülemben megszólalt az egyenletes légzése és a nyugodt szívverése.

Hogy miért nem mondtam igent? Nem tudom. Talán... mert félek. Nem Liamtől, nem attól, hogy ez az egész megismétlődik vagy hogy meg fog csalni, hanem attól, hogy mit hoz a jövő. Fogalmam sincs, hogy mitől védhet meg az, hogy nem vagyok a barátnője, logikusan semmitől, de... Mindegy.

Ez a valami akkor is köztünk volt, amikor már hónapok óta nem láttuk egymást, semmi kétségem nincs efelől. Jó, nyilván tisztában vagyok az érzéseimmel, de valahogy Liamen is ezt érzem. Egymás nélkül szenvedtünk –mind a ketten a magunk módján–, és igazából csak egymás mellett vagyunk önmagunk. Legalábbis én ezt vettem észre, de lehet, hogy csak képzelődöm. Liamen például egyáltalán nem látszik, hogy valamikor a közelmúltban vagdosta magát és a bőrébe véste, hogy Menteur, aminek a jelentését még mindig nem tudom. Viccelődik, lelkes és sokat mosolyog... ezért nekem is sokszor görbül felfelé a szám. Úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna és ez teljesen elfeledteti velem, hogy mennyi tudtam őt utálni hetekig és mennyit sírtam miatta.

Azonban sokszor elkapok egy-két szomorú pillantást tőle. Szerintem még mindig okolja magát –amiben van valami, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát–, amire remélem, hogy gyógyír lesz az idő.  Nyilván nem fog ez egyik pillanatról a másikra megszűnni... de próbálok neki én is segíteni.

- És mi fér bele ebbe a valamibe? – kérdezte halkan, miközben a vállamat simogatta.

- Ezt egyedül én szabjam meg? Nem kompromisszumot kéne kötni? – raktam az államat a mellkasára, ami elég kényelmetlen volt, de legalább láttam az arcát.

- Am, ezt te fogod eldönteni, neked kell túltenned magad azon, amit tettem...

- Nem Liam, kettőnk közül inkább te vagy az, aki nem tud túllépni rajta. – csóváltam annyira a fejemet, amennyire tudtam és sóhajtottam egyet. – Ezt mind a ketten tudjuk. Itt van a bizonyíték is... – biccentettem hátra, a vállamon levő, sérült baljára. Lesütötte a szemeit és kerülte a szemkontaktust. – Hé! – fogtam a két ujjam közé az állát és magam felé fordítottam, így a tekintete az enyém felé pattant. Tipikus „jámbor bárány" arcot vágott, ami normál esetben rettentő aranyos lenne, de most inkább a szívembe markolt, minthogy megmelengesse. – Én csak arra szeretnélek megkérni, hogy ne ostorozd magad. Inkább veregesd képzeletben vállba magad, hogy boldoggá tudsz tenni egy ilyen elcseszett lányt, mint én, mert rajtad kívül nem hiszem, hogy másnak menne... – mosolyogtam, mire lehunyta a szemeit és mind a két karjával ragaszkodóan magához ölelt. Egy kis mocorgás után én is összefontam a kezeimet a nyaka mögött és az arcomat a pólójába fúrtam.