Remember me

71. Fejezet - Pocak

*2018. október 7.*

- Hé! – szorítottam meg kétszer a kezét, amikor egy feszült sóhaj elhagyta el a tüdejét. Oldalra fordította a fejét és feltűnően próbált egy mosolyt erőltetni magára, kevés sikerrel. Én is rettenetesen féltem és ideges voltam, de jobban viseltem, mint Liam. – Ne aggódj, minden rendben lesz!

- De mi van, ha mégsem? – motyogta kissé kétségbeesetten, aggódó szemekkel. Most erre mit mondjak? Benne van a pakliban, hogy valami nem stimmel, sőt... De ezt nyilván nem nyöghetem be, többek között azért sem, mert próbálok róla nem venni tudomást. Az eltelt egy hónap alatt sikerült profin megtanulnom a stresszkezelést, mivel a tiltólistán van. Ha Liam kiakad vagy bepánikol, márpedig ez megtörtént már párszor, akkor nekem kell erősnek lenni.

Volt, hogy hirtelen rájött az ötperc és könyörögni kezdett, hogy vetessük el a babát. Sokáig nem sikerült kihúznom belőle, hogy miért, mivel csak azt szajkózta, hogy „kérlek" és hogy „vetessük el", aztán kibökte, hogy nem akar elveszíteni... vagy inkább nem tud. Miután sikerült megnyugtatnom, kicsit jobban belegondoltam az ő szemszögébe is, és azt kell hogy mondjam, megértem. Ha netán történik valami, akkor egyedül marad... Rosszabb esetben egy kisbabával. Hihetetlen kockázatot vállalok azzal, hogy megpróbálom kihordani, de Liam az, aki ebből a legrosszabbul jöhet ki, nem én. Tuti, hogy nem élné túl, ha meghalnék... Azt meg főleg nem, hogy egyedül kelljen felnevelnie a gyerekünket. Most lehet mondani, hogy konkrétan lepuhányoztam, de erről szó sincs... Csak láttam, amit láttam ezalatt a két év alatt. Nem merek belegondolni, hogy mit tenne, ha elveszítene engem örökre, ha már akkor is képes volt vagdosni magát, amikor szakítottunk.

De nem vetethetem el. Nem tehetem meg és nem is fogom, bármennyire is vagyok önző Liammel szemben. Szeretem őt, sokkal jobban, mint magamat... De egyszerűen képtelen lennék rá, főleg ezután az egy hónap után. Egy dolog van, aminél nem szeretem jobban Liamet, az pedig a már egyáltalán nem homorú hasamban levő kis élet. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nyúlok mindig a hasamhoz, ha szabadok a kezeim és miért lennék képes feláldozni érte az életemet, még nem is láttam... Viszont a szívverését már hallottam és ez valamiért elég indok.

Liam amióta kiderült, hogy terhes vagyok, a tenyerén hordoz. Többször is mondtam már neki, hogy egyáltalán nem igénylem az extra törődést, főleg, hogy amúgy is rettenetesen figyelmes, de nem érdekli. Majdnem minden reggel korábban kel, mint én, majd ágyba hozza nekem a reggelit, amit gyorsan összedob. Néha sikerül maradásra bírnom és alszik még velem pár órát, de általában amíg én kialszom magamat, ő intézi a dolgait, mivel a legtöbb jelenését lefújta a közeljövőben, hogy velem lehessen és vigyázhasson rám. Miután én a rettenetes fáradékonyságomnak köszönhetően tizenegyig alszom és végre leszenvedem magamat a földszintre, együtt főzünk ebédet, vagy esetleg rendelünk, ha túl lusták vagyunk hozzá. Idilli, de sajnos nem tart már túl sokáig.

A One Direction rettenetesen elhúzódott szünete október végén véget fog érni, és bár turnéra majd csak karácsony után mennek, az előtt rengeteg visszatérős-fellépésük és interjújuk lesz, ezért Li folyamatosan ingázni fog a világ pontjai között... Végülis turnézni fog, csak nem úgy.

Liam erősen ellenállt, amikor összehívta őket a menedzsmentjük és egyeztettek erről, így egy napot halasztották a döntés meghozatalát, hogy tudjon velem beszélni. Természetesen nyomtam, hogy menjen csak nyugodtan, megleszek, de egy ideig hajthatatlannak tűnt. Igen, nyilván nem örültem annak, hogy egyedül kell majd lennem hetekig, utána pedig még tovább, főleg, hogy terhes vagyok, de látszott rajta, hogy hiányoznak neki a skacok és a turnézás... És végül sikerült meggyőznöm.