Remember me

IV. Fejezet - Mi is voltunk ilyenek

- Felkérhetlek táncolni?

Szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem az arcát, amint elhagyta ez a két szó a számat. Először kissé megilletődötten pislogott rám, a vörösre festett ajkai elnyíltak és talán még a levegő is bent ragadt a tüdejében, csak úgy, mint nekem, de végül egy visszafogott mosolyt megeresztve bólintott egyet, ami nem tudtam megállni, hogy ne szakítson fel belőlem egy nagy sóhajt. Persze, ő ezt észrevette, aminek próbált nem hangot adni, de a jobb oldalon felfelé csúszó vigyorából üvöltött, hogy jól mulat rajtam.

Kínosan sokat álltunk egymással szemben, tök némán. Ő csak nézett rám a csillogó szemeivel és a halvány mosolyával, ami már elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mint egy tinédzser, aki életében először szólt lányhoz. Valamit csinálni akartam: biccenteni, hogy menjünk táncolni, a kezénél fogva óvatosan húzni, vagy csak simán mondani, hogy kellemetlenül érzem magam egy helyben ácsorogva; ugyanakkor annyira tökéletes volt ez az egész, hogy képtelen voltam megtörni... Azonban valaki úgy döntött, megteszi helyettem ezt a lépést.

Körülbelül négy infarktust kaptam, amikor a zsebemben megrezzent kétszer a lenémított telefonom. Odakaptam, majd kissé megugrott pulzussal szemeztem a képernyőn virító üzenettel.

Tommo: Csinálj már valamit, baszki! Be fog aludni...! 🙄

Én: 🖕🏻

Az iPhone hamar visszakerült a zsebembe, ahol még párszor jelezte, hogy Tomlinson egy seggarc, de többet nem vettem elő, nem volt szükségem a további hülyeségére... Bármennyire is igaza van.

- Akkor gyere! – intettem a tánctér egyik külső sarkába, majd elindultam a kissé elhagyatottabb négyzetméter felé, ahová Am némán követett. Nem hiszem el, hogy komolyan felkértem táncolni! Nem kicsit vagyok szánalmas... Mit gondoltam? Hogy egy kis dülöngéléstől ismét érezni fog valamit irántam? Maximum sajnálni fog...

***

- Annyira büszke vagyok Lottiera... – szólalt meg hosszas csend után, mire kicsit visszarázódtam a jelenbe és bólintottam egyet. Szinte már el is felejtettem, hogy az ő esküvőjén vagyunk. Mármint... vagyok. – Már abból látszik, hogy mennyire imádják egymást, ahogy egymásra néznek. – igazított a kulcscsontomon fekvő kezein, miközben mosolyogva bámult el a vállam felett. Reflexből fordítottam arra a fejemet én is, de egyáltalán nem olyan érzelmek futottak át rajtam, ahogy a tőlünk nem olyan messze táncoló párra néztem, mint rajta. Én is elmosolyodtam, de inkább keserűségemben, mint a boldogságtól. Lotts szemei már-már könnyesen csillogtak és semmi sem tudta volna lejjebb lohasztani a vigyorát, amiben valóban minden benne volt. Jeremy hasonló ábrázattal csodálta a feleségét, akinek folyamatosan simogatta a derekát. Megható, nem?

Mi is voltunk ilyenek. Nem is olyan régen, kicsivel több, mint két évvel ezelőtt ugyanígy pislogtunk egymás szemeibe, miután örök hűséget fogadtunk egymásnak. Am arcán kevesebb smink volt, mint Lottién, a ruhája sem volt ennyire habos-babos, nekem pedig nem csokornyakkendőm volt, hanem sima. Kevesebb ember vett körül minket, a szertartás is szerényebb volt... De nem számított, szinte csak ketten léteztünk egész este. Hiába éltünk már évek óta úgy, mintha házasok lennénk, valami megmagyarázhatatlan boldogság járt át csupán a ténytől, hogy a feleségemnek hívhatom, hogy hozzám tartozik, az enyém. És ugyanezt láttam akkor Am íriszeiben is, amikor lassúztunk, ez pedig eszméletlenül büszkévé és elégedetté tett engem. Miattam volt annyira mély a mosolya, sikerült őt a hosszas kínlódásunk után felhőtlenül boldoggá tennem, végre olyannak éreztem magam, mint akit Am megérdemel. Ez pedig egy olyan sötét foltot taszított ki az életemből, ami már hosszú évek óta beárnyékolta a mosolyomat.