Remember me

38. Fejezet - Vedd fel!

- Húgi, te jössz! – biccentett Dylan a lapjai mögül fel sem nézve, mire hümmögve végigfutottam a kis készletemet. Két kártyám volt: egy zöld nyolcas és egy kék kettes. Az asztalon levő zöld hatosra leraktam a nyolcasomat és halkan elmormoltam, hogy „Uno". Mind a három ellenfelem döbbenten nézett rám, mire egy zavart mosollyal az arcomon az egy lapom mögé bújtam. Rajtam kívül mindenkinek 3-4 kártya volt még a kezében.

- Amy, te csalsz! – kuncogott Rob, aki Mona mellett ült és segített neki, mivel egyedül nem akart beszállni játszani. „Sértődötten" a mellkasomra tettem a kezemet, majd kicsit összerezzentem, amikor a telefonom elkezdett vibrálni az asztalon. A lapomat leraktam és az iPhoneommal a kezemben kimentem a konyhából az előszobába.

- Fogalmam sincs, miért vettem fel neked. – indítottam ezzel a kedves mondattal, mire egy feszült sóhajtás hallatszott a túloldalról. – Mi vett rá, hogy felhívj így... öt nappal azután, hogy megaláztál? – járkáltam fel-alá a járólapon és valami választ vártam, ám csak némaság honolt a vonal másik végén. – Te most szórakozol velem? Ha mondani akarsz valamit, nyögd ki, mert többet nem beszélek veled!

- Am... – fogtam magam és kinyomtam. Gyorsan megnyitottam az üzeneteket és bepötyögtem, hogy:

Ezt egyszer már megbeszéltük. Szia!

Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, hogy nem tudom utálni? Végre sikerült változtatnom az álláspontomon. Nem szórakozhat velem. Kihasználta a gyengeségemet, a bizonytalanságomat és hülyét csinált belőlem. Csak megjátszotta a kedves, érzékeny, önzetlen barátot, aki minimum annyira volt összetörve, mint én. A francokat. Egy nagy színész a gyerek, semmi más. Én pedig egy naiv tinédzserlány vagyok, aki szinte már rajongásig beleszeretett és egy részem a mai napig ittas a rózsaszín ködtől. Egy nagyon apró, jelentéktelen részem: a szívem. De az agyam erősebb és hála az égnek ellenáll a kísértésnek. Az érzelmeimnek.

Most egy tipikus, összetört szívű, hisztis tyúknak tűnhetek, talán az is vagyok, de szerintem az én helyzetem kicsit komplikáltabb, mint egy tinédzserkori románc vége. Liam cserben hagyott. Amikor kezdtünk kisiklani a sínekről, fogta magát és szó nélkül kiugrott a vonatból, engem hátrahagyva. Egy gyáva seggfej, aki a könnyebb utat választotta, nem törődve azzal, hogy mi lesz velem. Nem az a legfőbb bajom, hogy megcsalt... Hanem hogy úgy tette, hogy tisztában volt azzal, hogy senkim sincs, csak ő. Ő volt az egyik fő tartópillér és akkora súly nehezedett a vállára, hogy ki kellett volna lépnie a komfortzónájából, ő viszont inkább kihúzódott a falak alól, leszarva, hogy összedől az épület. Metaforát metaforára halmozok, a lényeg ugyanaz: Liam a szememben egy gerinctelen, férfinak aligha nevezhető senki, aki fantasztikusan az ujja köré tudott csavarni. Szánalmas. Ő is, valamint én is, mert bedőltem neki.

Próbált kapálózni. Rosénál könyörgött napokig, hogy mondjon rólam valamit, ő viszont lekoppintotta. Teljesen ledöbbent a történtektől és elfordult Liamtől. Nem kértem erre. Ő volt az, aki meghozta a döntést, hogy elvágja magát tőle. Hogy örülök-e ennek? Őszintén szólva nem tudom. Ronak hiányzik, látszik rajta, valamint most van egy kis széthúzás köztünk és a srácok között, viszont nincsenek ebből ügyek, hogy Rosé kivel beszél és mit mondhat a másikról, ilyenek.

Harry és Niall is kiakadt. Haz állítása szerint hatalmasat csalódott Liamben, pedig eddig felnézett rá, Niall pedig szimplán szomorú, hogy így végződött a kapcsolatunk. Louis az egyetlen, aki semmit nem nyilatkozott erről és szó nélkül kiáll Liam mellett. Nem igazán vagyok meglepve, pedig Lou sok mindenen keresztül húzott. Érthető, hogy inkább Liam pártját fogja, talán én is ezt tenném a helyében. Nagyon jó barát, az biztos.