Remember me

75. Fejezet - Más

- Elmondtam. – nyitotta a napomat Li egy rendkívül kedves mondattal, amit nem igazán tudtam felfogni, így csak szemöldökráncolva ültem le mellé a kanapéra. Elmondta? Kinek és mit?

- Neked is jó reggelt! – morogtam a hajamat feltúrva, miután egy nőies ásítást is megengedtem magamnak. Gondolom, hogy milyen bájos lehetek most...

- Hm, szia! – puszilt a számra, miközben átkarolt, majd a mellkasához húzott. – Beszéltem Anyuékkal. – simogatta a hasamat, miközben konkrétan a hajamba beszélt. Elmosolyodtam csukott szemmel, ám hamar leesett, hogy mit is mondott.

- Elmondtad nekik? – néztem rá nagy szemekkel, mire bólintott egyet. – Nem együtt kellett volna bejelenteni, hogy van rá esély, hogy gyerekünk lesz?

- Gratuláltak. – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, mire csak megforgattam a szemeimet. – Igazából már Ruth és Nicola is tudja... – vonta meg a vállát, majd mosolyogva piszkálta a köntösöm alját a combomnál.

- Örülök, hogy a fél Egyesült Királyságnak elmondtad nélkülem, hogy terhes vagyok... – a mondat végét elkuncogtam, ugyanis a tenyere már a csípőmig felcsúszott a rózsaszín selyem alatt és mosolyogva a nyakamba hajolt, ahol apró csókokat nyomott a bőrömre. – Liam! – nevettem, ahogy eldöntött a kanapén, még mindig a játékos vigyorával az arcán, amit annyira imádok. Miközben még mindig a nyakamat lepte el puszikkal, az ujjai megtalálták a laza masnit a hasamnál és pár ügyes mozdulattal ki is engedte.

- Itthon vagyok már hat napja és még nem láttam a menyasszonyomat meztelenül... – morgott a fülembe, majd a szabaddá vált mellkasomat kezdte bejárni az ajkaival.

- Li, már így is késésben vagyok... – vettem a tenyereim közé az arcát, amin egy halvány réteg csalódottság jelent meg. – De majd bepótoljuk délután... – simogattam a borostáját, mire elmosolyodott és egy kissé elnyújtott csók után feltérdelt, így megszűnt a testéből áradó kellemes meleg.

- Tetszel. – mért végig, miközben újra megkötöttem a köntösömet. Vigyorogva felálltam mellőle és miután nyomtam a szájára egy puszit, a konyhába mentem, hogy egyek valamit, ugyanis nagyjából két órám van, hogy Londonba érjek és találkozzak Cindyvel. Liamnek már megvan, hogy miben megy a divatbemutatóra, nekem viszont még nincsen, így teszünk pár kört a városban, hogy összerakjunk egy ütős szettet. Cin azt mondta, összeírt már néhány lehetséges összeállítást, amiket elő is rendelt a bizonyos üzletekben, de nyilván meg kell nézni őket élőben is. – Mondtam már, hogy jól áll a terhesség? – jelent meg mögöttem és a hasamat átölelve nézte, ahogy szendvicset készítek magamnak a pulton.

- Feltűnően sokat bókolsz, Payne... – dünnyögtem és a fejemet az övének döntöttem, amikor a vállamra rakta az állát.

- Csak szeretném, hogy tisztában legyél a ténnyel, hogy rohadt szexi kismama vagy. – duruzsolta kedvesen, mire szélesen elmosolyodtam.

- Nem tudom, hogy mennyire lehet szexi, hogy a hasam és a melleim nagyjából egyvonalban vannak. – fordultam felé a pult szélének dőlve és a szendvicsemet a szám elé téve belenéztem a szemeibe. Nem igazán tudom felfogni, hogy mit lát bennem, ami annyira különlegessé tesz, hogy már ki tudja hányszor szakítottunk, ő mégis itt van velem. Mármint... Jól néz ki, vicces, gondoskodó és sok pénze van, konkrétan bármilyen szándékú és igényű lány álompasija lehetne –vagy talán az is–, bárkit megkaphatna, de ő inkább ezredik alkalommal is összeveszik velem, hogy aztán ismét kibéküljünk, akár fél év múlva is. Tudom, hogy külső szemmel ez elég negatív dolog, de én valamiért mégis büszke vagyok rá, hogy mindig visszatalálunk egymáshoz. Ez kell egy sikeres házassághoz is, nem? Mondjuk... Talán kevesebb szakítással.