Remember me

45. Fejezet - Igen!

*LIAM SZEMSZÖGE*

Miközben hazafelé vezettem, nagyjából hatszor csörgött a telefonom. Nem igazán volt kedvem beszélni a menedzseremmel az elhalasztott dolgaimról, de hetedjére felvettem neki, hadd örüljön.

- Na végre, azt hittem, sosem érlek el! – sóhajtott a másik oldalon Brody, majd megköszörülte a torkát. – Hol az anyám kínjában vagy? Egy csomó...

- Jó, tudom, a stúdióban kéne csücsülnöm Los Angelesben, de közbejött valami... – kezdtem magyarázkodni, ami, mint gondoltam, nem igazán hatotta meg. Hm, valami.

- Figyelj, sokat lobbizom érted. Nem azért csődítettem össze jobbnál jobb és híresebbnél híresebb producereket, hogy te úgy dönts, csak úgy lelépsz. Ed rugalmasan kezeli ezt, ez az egyetlen mázlid. Szóval most vagy visszarepülsz LA-be, vagy pedig fújhatod a producereidet. – mondta kimérten, én pedig egy részben igazat adtam neki. Tényleg rengeteget intézkedett, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt, amilyenekkel, amiért hálás is vagyok neki, de jelenleg ez a valami fontosabb nekem... Akkor is, ha ő nem így gondolja.

- A dalt már simán be tudjuk fejezni Eddel ketten, már majdnem kész van. Szóval üzenem mindenkinek, akit most fújhatok, hogy köszönöm a segítségüket!

- Liam...

- Értsd meg, hogy nem azért nem vagyok ott, mert nincs kedvem dolgozni! Fontosabb dolgom van itt Londonban, és bármit mondasz, nem tudsz meggyőzni. Szóval, ha csak ennyit szerettél volna mondani, akkor én most elköszönök, mert hazaértem és jelenésem van még ma. – parkoltam le a házam előtt, és leállítottam az autóm motorját. A menedzserem feszülten hallgatott még pár másodpercig, majd, amikor már ki akartam nyomni a telefont, ismét megszólalt.

- Rendben, megpróbálom menteni a menthetőt... Viszont próbáld meg gyorsan elintézni ezt a valamit, mert tehetséges vagy és rengetegen látják benned a lehetőséget! Jó lenne, ha nem tennének le rólad, mert nem veszed elég komolyan őket! – bólintottam párat, hiába nem látta, majd elköszöntem tőle és az iPhoneomat zsebre vágva kipattantam a kocsimból és elindultam a házam felé.

Miután egy sporttáskába bedobáltam pár cuccot és végigjártam a házat, találok-e még valamit, megakadt a szemem a kis „fotófalon" a lépcsőfordulóban. Tizenhét kép lóg azon a falfelületen, amit még akkor kezdtünk el feltölteni a szívünknek kedves pillanatokkal, amikor ideköltözött Am. A legrégebbin még szinte gyerekként ülünk egymás mellett a London Eye-on. Amnek még vállig érő, szőke tincsei voltak, a szemei előtt szemüveg és a csuklóján minimum harminc karkötő. Egy egyszerű farmer volt rajta egy még egyszerűbb fehér pólóval, a derekára kötött ingemmel és az ezt kiegészítő tornacipővel. Akkor még szóba sem jött nála a magassarkú, a szoknya vagy az erős smink... és mégis gyönyörű volt nélkülük is. Ez az egyik tulajdonsága, amibe legelőször beleszerettem. Természetesen árad belőle a szépség és nem kell neki se tűsarkú, se miniszoknya, se mélyen dekoltált felső, sőt, még smink sem. Elég volt és elég is lesz csak rám néznie, hogy újra és újra beleszeressek.

Tök véletlen találkoztam Ammel. Egy Usher koncerten voltunk és majdnem mindenki benyomott a társaságban. Talán hárman voltunk, akik úgy-ahogy józanok maradtak. A koncert közepén egy csaj odajött hozzánk, hogy megkérdezze, merre van a legközelebbi kijárat, mert már percek óta bolyong és nem tud kitalálni. Fogtam magam és ott hagytam a sok részeg barmot, hogy kivezessem a csarnokból a szőke, szemüveges lányt, aki elég távolságtartóan válaszolgatott az ismerkedés céljából feltett kérdéseimre. Akkor még nem igazán volt ismert az Amy Prince név, így nem ismertem fel. Beszélgettünk, majd amikor kiértünk az épületből, megköszönte a segítségemet és elindult az utcán, ahová ugyanúgy követtem. Nem igazán volt kedvem visszamenni az elázott haverjaim közé, sőt, a koncert sem kötött le, ezért úgy döntöttem, kicsit jobban megismerem a lányt. Fogalmam sincs, hogy akkor miért tért vissza belém az életkedv, ugyanis azelőtt pár héttel szakítottam Danival, ami egy elég nagy pofon volt az élettőt. Bár, azóta kaptam pár sokkal nagyobbat is...