Remember me

IX. Fejezet - Szerettél

*AMY PRINCE*

- Louisa, téged kereslek már... – a szívem a fülemben dobogott, alig hallottam meg Carát az ütemes zúgás miatt, ami már egy ideje csak makacsan süketített. A burok, ami körülöttünk volt, hirtelen szétpukkant: érzékelni kezdtem a kastélyból kiszűrődő hangokat, a hátamat körülölelő hideget és az arcomra sugárzó meleget, Liam zakójának érdes, mégis kellemes tapintású anyagát, valamint a váratlan érzelemkitörésem helytelenségét. Tudtam, minden porcikám tisztában volt azzal, hogy hülyét csinálok magamból, ezzel mind a kettőnknek fájdalmat okozva, de tiltakozás híján képtelen voltam megszakítani a kapcsolatot köztünk, ami most egy átgondolatlan csókban forrt ki. A csípőmön Liam meleg tenyerét éreztem a szürke anyag ellen simulni, miközben minden tudását és érzelmét egyetlen pontba összpontosította. A sok év alatt rengeteg szituációban és érzelemmel csókolt már meg: bátorított, vigasztalt, szeretett a csókjával, amely néha beszédesebb volt, mint ezer szó. Elmondhatta volna, mit érzett és mit gondolt, amikor először kezébe vehette Reyt; ódákat zenghetett volna a nászutunkon, életünk talán legjobb két hetén; minden éjjel, lefekvés előtt megfogalmazhatta volna, hogy mit jelentek neki; de ő inkább egy egyszerű, jól bevált érzelemközlési módszert választott, ami sokkal, de sokkal tartalmasabbnak bizonyult minden szónál, amit kiejthetett volna a száján – és ez most sem volt másképp, csupán azzal a különbséggel, hogy ez nem az a fajta csók volt, amitől az embernek összeszorul a gyomra és úgy érzi, mintha „pillangók repdesnének benne". Oh, nem. Ahhoz mi már egy kicsit idősek vagyunk és túl jól ismerjük egymást.

Ez más volt.

A térdeim nem remegtek meg, a hasam nem rándult görcsbe és nem izzadt a tenyerem; Liam minden apró mozdulata és bőrének minden négyzetmillimétere, ami hozzám ért annyira természetesnek tűnt, annyira hétköznapinak, mégis különlegesnek, hogy egy lassan egy éve nem tapasztalt teljességérzés uralkodott el rajtam, ez pedig kiűzött minden más gondolatot az agyamból. Csak ő volt és én, teljesen megfeledkezve az amúgy elég kínos körülményekről.

A szívem mélyén persze tudtam, hogy felesleges beleélnem magam, úgysem lehet köztünk semmi, nem vagyunk egymásnak valóak, valamiért mégis megkönnyebbülés és boldogság suhant át rajtam a megbánás és zavartság helyett, amikor Li nem csak nem hajolt el, de még talán kétségbeesettebben is mozdult utánam, amikor véletlen arrébb billent a fejem, mint én. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tartott, de egy egészen rövid pillanatig olyan volt, mintha minden rendbe jött volna.

Ez alatt a „minden" alatt pedig tényleg mindent értek.

- ...ezer éve... – fejezte be a mondatát döbbent eséssel a hangjában Cara, ami valamiért nem tudott teljes öntudatba rántani, mint azt reméltem. Furcsa, de azt kívántam, bárcsak hirtelen megváltozna a bennem tomboló érzelemhurrikán kimenetele és az érintése undort keltene bennem, nem pedig azt a megmagyarázhatatlan biztonság-, és szeretettségérzést, amit a jelenléte sugároz már évek óta. Egyszerűen megijedtem attól, hogy ha nem egy hatalmas rendezvényen lennénk az egyik uralkodói kastélyban, akkor már rég megpróbáltam volna szétpattintgatni az éjkék zakója gombjait, hogy szerethessem. Nem feltétlenül maga a szex érdekelt, nem az ilyen szükségletemet akartam rajta kiélni, sokkal inkább érezni, hogy itt van.

Szánalmas.

- Francba, sajnálom... – suttogtam azonnal a szája ellen, amikor a váratlan vendégünk miatt picit kihajolt a csókból. Azonnal fojtani kezdett a bűntudat az előző jelenet miatt, főként a magamnak tett ígéret erős megszegése miatt.

Nem látod benne azt az embert, akit szeretsz! De sajnos csak Őt látom, bárhogy is nézem.

- Mit? Hogy megcsókoltál? – a hangja mély és érdes volt, mint minden elmélyült pillanatunk után, ez pedig –mint mindig– sikeresen kizárta a körülöttünk folyó eseményeket és lehetetlenné tette, hogy a fülemben lüktető véren, a hangján és a lélegzetvételeinken kívül mást meghalljak. Az egyik tenyerét elhúzta a derekamról, majd picit elhajolva az állkapcsom alá rakta, ezzel a kicsit feljebb emelt tekintetembe bámulva. Sötét volt, ő pedig pont a kastély hatalmas, lenyűgöző ablakain átáradó fénynek háttal állt, így szinte semmit nem láttam belőle, csak a homlokán és a járomcsontjain pihenő holdfényt. Ha lehetséges, Cara még messzebb sodródott a gondolataimban az előbb még marcangoló bűntudatommal és a szégyenérzetemmel egyetemben, így semmi nem járt a fejemben az előttem állón és a kezén kívül, ami gyengéden tartotta az államat. – Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de én nem sajnálom. – miután befejezte a mondatot, hüvelykujját elválasztotta a többitől, hogy végigsimítson vele az alsó ajkamon, ezzel elérve, hogy az emlékekkel ellepett agyamat hagyjam, hogy lovagoljon a múlton és a lehunyt szemhéjaim mögött visszapörgessem, az este folyamán először tudatosan és akarattal, hogy milyen volt az életem azelőtt, hogy minden elcsesződött.