Remember me

37. Fejezet - Légy jó, Kismadár!

- Nem túl nagy sztori... Elmentünk sétálni és épp arról pofáztam neki, hogy miért Rosé a nevem, ő pedig lekapott. A mondat közepén. Kicsit sem volt ciki a szájába beszélni! – fogta a fejét nevetve Rosé, amit vigyorogva figyeltem, a mutatóujjammal Roxie szájában. Finoman harapdálta, ami valamiért megnyugtatott.

- Hohohó! Nem úszod meg ennyivel! – kacsintottam. Kis naiv... – Jól csókol?

Beszívta az alsó ajkát és lesütötte a szemeit. Már épp cukkolni akartam, amikor bólintott pár aprót. Tök aranyos szerelmesen.

- Nagyon is... – dünnyögte az orra alatt, majd amikor hallotta, hogy felröhögök, a tenyerébe temette az arcát. – Ne már! Tök izé vagy! – nyávogott kuncogva.

- Izé? Sok mindent mondtak már rám, de hogy izé lennék, azt még nem! – piszkálódtam, mire fújtatott egyet. – Több is volt vagy csak smároltatok? – érdeklődtem teljesen természetesen, mintha azt kérdeztem volna, elmegy-e a boltba, miközben kissé az ölemben fekvő Roxiera hajoltam, hogy lássam az arcát. Hirtelen megállította az állkapcsát és riadtan nézett rám. Szinte láttam a szemeiben, hogy „kérlek ne bánts". Kis hülye...

- Hazudjak vagy úgyis felismered a kamuszagot? – mosolygott a képernyőn Ro, mire egy huncut vigyort villantottam felé. Sejtettem... – Mimi, nagyon szerelmes vagyok! – dőlt hátra szerintem az ágyán, így az iPadet az arca felett tartotta.

- Már ideje volt! – mosolyogtam boldogan, amit viszonzott. Szó szerint ragyogott.

- Na, témát váltok, ha akarod, ha nem. Amandával beszéltem. – komolyodott meg a hangja, majd kicsit összeráncolta a szemöldökét, amikor egy aprót szisszentem. Roxie kis túlzásokba esett, amit egy jelképes pofonnal díjaztam, de hagytam, hogy tovább csócsálja az ujjamat. – Nem lesz szünet, Mimi, sőt... Rengeteg tennivalónk van. Pontos dolgokat nem tudok, viszont lesz saját fotósod és asszisztensed, különböző stúdiókba fogsz napi rendszerességgel járni különböző emberekkel, fotózások, interjúk és egyéb megpróbáltatások sora lesz egy napi programod. De ezt beszéld meg inkább Mandyvel! Nekem úgyis mennem kell... Bocsi. Légy jó, Kismadár!

- Kismad...? Ja, jó, szia... – beszéltem már magamnak és lehajtottam a laptopomat. Miről beszélt Rosé? Megérdeklődöm Amandát is...

- Ah, pont most tettem le a telefont. Rosé mondta, hogy hívj fel? – hallottam meg a menedzserem hangját, mire csak hümmögtem egyet. – Na jó, gyors leszek. A Liammel való szakításod elindított egy lavinát, de te nem a hegy lábánál levő falunál vagy, hanem szörfözöl a lezúgó havon. Érted? Hihetetlen nagy irántad az érdeklődés, többen is ajánlottak szerződést, cégek és zenészek egyaránt, a számaidat háromszor annyian hallgatják, mint eddig, satöbbi... Hatalmas lehetőség ez Amy! Meg kell ragadni! Tudom, Liamet nem fogod lerántani, ütközne az elveiddel, viszont mocskolódás nélkül is betörhetsz a köztudatba. Viszont ez melóval jár. Sok melóval. Már mindent kitaláltam és elintéztem neked, kivéve pár dolgot, amihez a te beleegyezésed és véleményed is kell. Be tudsz velem ülni egy kávéra? Ott mindent elmondok. – sugárzott az izgatottság a hangjából, én viszont már kevésbé örültem ennek. Ezt akarom? El vagyok én a magam kis világában... Jó nekem kisebb énekesként is, minek teperni, hogy még nagyobb legyek?

- Mandy, nem tudom... De találkozzunk egy óra múlva a Griddle kávézónál... – sóhajtottam és miután letettük a telefont, Roxiet leraktam a padlóra és eldobtam magam a kanapén. Kell nekem a hírnév? Hogy mindenki az életemen csámcsogjon a médiában? A folyamatos faggatózások és vakuvillanások az utcán? Igen, szeretném, hogy minél több emberrel oszthassam meg a zenémet... de ilyen áron? Az a helyzet, hogy félek... hogy elkap a hírnév és onnantól nincs megállás.