Remember me

V. Fejezet - Bonyolult

*LIAM PAYNE*

Amikor kinyitottam a szemeimet, szinte azonnal fájdalmas hunyorgásba kezdtem a retinámat majd' kiégető világosság miatt, ami erősen belenyilallt a koponyám minden négyzetcentijébe. Aztán, amikor már azt hittem, hogy megmenekültem az éles fény okozta szúrástól, a fájdalom szépen végigáradt a testemben tulajdonképpen mindenhol, aminek hangot is adtam... De választ nem kaptam a saját, erőtlen visszhangomon kívül.

Percekig csak mozdulatlanul feküdtem tovább, ugyanis a végtagjaim ólomsúlyúak voltak, képtelen lettem volna akár csak a kisujjamat is megemelni, hiába akartam legalább minimálisan felmérni a helyzetemet. A gyomromat lehetetlenül kicsinek éreztem, mintha valaki erősen gyomorszájon rúgott volna, így már nyelni is egy kész tortúra volt. Legszívesebben kiköptem volna azt a kevés nedvességet is, hiába kapart a torkom a szárazságtól.

Az időérzékem az idegrendszeremmel együtt még egy jó darabig nem üzemelt, így csak nyomtam azt a valamit, amin feküdtem ki tudja, mióta. Próbálkoztam apró, kezdetleges gondolatokat végigpörgetni az agyamon, hogy kitaláljam, hol vagyok és mi történt, de mindig ugyanott lyukadtam ki: sehol. Ötletem sincs, hogy mit keresek ott, ahol vagyok, és miért fáj ilyen kicseszettül a fejem.

Azonban hamarosan megtörte az állott levegőt egy halk zaj, ami hallatán valamiért reflexből nyitottam résnyire a szemeimet. Az elviselhetetlen fényáradat most egészen hamar eloszlott, alig pár másodpercig égette csak a pupillámat, de továbbra sem nagyon láttam semmit, csak homályos foltokat.

- Szia! – csengett fel egy halk, kissé talán bátortalan köszönés, aminek következtében egyre gyorsabban éledezni kezdtek az érzékszerveim. A fejemet egy kisebb erőfeszítés árán oldalra fordítottam a tarkómat kényelmesen tartó párnán, így szembe kerültem a szürkéskék ajtó előtt toporgó Roséval. Ahogy a szemeimet mozgattam, hogy felmérjem a terepet, nem kicsit feszített a homlokom, de már igazán érdekelt, hogy mi van velem. – Hogy vagy? – lépett mellém, amit még mindig csak résnyire nyitott szemhéjakkal követtem, azt is rendkívül kábán, mintha be lennék lőve. Válaszolni próbáltam, ám csak egy sóhajra futotta, ami még jobban összehúzta a gyomromat.

Mint később kiderült, egy londoni kórházban vagyok, ahová a Louisék által hívott mentő vitt be. Állítólag olyan brutálisan leittam magam, hogy amikor egy-két órával az elviharzásom után lecsekkolt Louis és El, már a padlón feküdtem ájultan. Behoztak, itt pedig azonnal kimosták a gyomromat, majd telenyomtak folyadékkal, hogy az fokozza a veseműködésemet és gyorsabban kiürüljön belőlem az alkohol. Nos, ez nagyon jól hangzik így, csak sajnos úgy nézett ki a való életben, hogy az amúgy is túlterhelt vesém nem igazán bírta az iramot és majdnem beadta a kulcsot, sőt, amikor ultrahanggal megvizsgáltak, még arra is fény derült, hogy egy apró trombózisom is van abban a nyomorult vesében. Persze, az utóbbi nagyjából három tablettával megoldódott, de nagyon úgy néz ki, hogy hónapokig kell véralvadásgátlót szednem, valamint Reyt is ki kell vizsgáltatni, mert erősen öröklődik a hajlam. Mondjuk, hogy én kitől hoztam, azt nem tudjuk, mert nagyszülőkig senkinek sem volt ilyen problémája, de ez van.

Öt napot „raboskodtam" az amúgy nagyon is otthonos kórteremben. Ennek nagy részét alvással töltöttem, mivel az alkoholmérgezéstől elég durva fejfájásaim voltak, még fájdalomcsillapítóval is, valamint a belém nyomott gyógyszereknek is volt enyhe nyugtató hatásuk, így nem sokat unatkoztam. Rosé majdnem minden nap meglátogatott tíz-tizenöt percre, mivel pont a kórház mellett van a szalon, ahol dolgozik, így munka előtt vagy munka után mindig beugrott megnézni a pulzusomat, majd már mennie is kellett. Természetesen Louis is volt nálam látogatóban, de neki kikötöttem, hogy csak egyszer jöhet be, amíg itt vagyok, ugyanis megállás nélkül szemrehányásokat tett nekem, miközben én vagy aludtam, vagy szenvedtem.