Remember me

XI. Fejezet - Remélem megérted

*AMY PRINCE*

- Am, beszélnünk kell! – hirtelen nem is hittem a szemeimnek, amikkel gyorsan végigmértem az előttem állót, így csak visszatértem az arcához és sokkoltam bámultam rá. Egyszerre sokféle érzelem gyulladt fel bennem a jelenlététől, de még nem sikerült feldolgoznom, hogy Liam nyitott nekem ajtót a saját házamban. Mi a halál?!

- Mi a fenét keresel itt? – kérdeztem erős éllel a hangomban és széttártam a cuccokkal teli karjaimat, hogy nyomatékosítsak. – Hogy jutottál be a házamba? És hol van Anyu? – egyre komikusabbnak találtam a helyzetet, így egy ideges kuncogás ki is szakadt az ajkaim közül, miközben már éreztem, ahogy a düh kezdi megtölteni az ereimet. Ahogy lelankadt a mosolyom, a tenyerem viszketni kezdett azért, hogy jól pofon vágjam.

- Anya! – már épp kitört volna belőlem minden és Liamnek estem volna, amikor Rey csilingelő hangja megütötte a fülemet. Az exem válla felett elnézve már a hang tulajdonosát is láttam, így teljesen elfelejtettem, hogy Li is ott van mellettem. Leguggoltam és egy jó szoros ölelést adtam a csajomnak, aki már a vállamon lógó szatyorban kutakodott. – Úúú, hoztál epret? – persze Rey azonnal megtalálta a szívének oly kedves finomságot, amit az anyai reflexeimnek köszönhetően még épp ki tudtam kapni az ujjai közül, amikor nekem hátat fordítva el akart sunnyogni a dobozzal.

- Ne olyan gyorsan, Kicsicsillag! – durcásan ráncolta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy elloptam a zsákmányát, de a huncut vigyort, amit annyira imádok, képtelen volt letörölni az arcáról. – Ez a tortához kell majd. – adtam neki gyors magyarázatot, mire csalódottan sóhajtott egyet, a mosolyomat még szélesebbre húzva, de hamar rájöttem, hogy nincs akkora mázlim, hogy legyen egy nyugis napom, mivel Rey barna tincsire rásimult egy tetovált kézfej, bennem pedig megint felkavarodott a düh és a csalódottság, így a hirtelen összeszoruló gyomrom miatt megeresztettem egy gyenge fintort.

Liam lehajolt Reyhez, valamit a fülébe súgott, majd miután adott egy puszit a fejére, felegyenesedett és semlegesen rám nézett. Rey még egy ideig jártatta köztünk a tekintetét, de egyszer csak fogta magát és felment az emeletre, amit kissé értetlenül figyeltem. Ezek ketten összebeszéltek? De miért? Mit akar tőlem Liam...? Egyáltalán hogy jött be?! Mi folyik itt?

- Elárulnád végre, hogy miért állsz velem szemben az előszobámban? – lassan, kimérten követeltem a magyarázatát, amire első körben csak egy döbbent ábrázatot kaptam, gondolom a hirtelen jött hűvösség miatt. Ő még talán nem tudja, hogy én igen...

- Beszélni szeretnék veled.

- Liam, valahogy bejutottál a lakásomba, az anyámat meg megetted vagy nem tudom, de persze, inkább a szándékodat írd körül, ne pedig...

- Am, mi van veled? – kedvesen a vállamhoz ért, ami most nem váltott ki belőlem mást, csak undort. Van egy terhes barátnője, erre ő tök nyugodtan fogdossa az ex-feleségét. Milyen férfi az ilyen?

- Hogy mi van velem? Itt inkább az a kérdés, hogy veled mi van, Liam! – próbáltam szinte suttogva beolvasni neki, nehogy Rey meghallja, de ez minden másodperccel egyre nehezebb lett, ahogy az előttem álló szinte lyukat égetett a lelkembe a riadt, értetlen tekintetével. Tényleg rohadt nagy színész! Képes bűntudatot kelteni bennem pusztán a nézésével, pedig valószínűleg sejti, hogy miért vagyok rá ennyire kibukva. – Itt vagy a lakásomban, mert beszélni szeretnél velem, miközben a terhes barátnőd valószínűleg otthon vár téged. Szerinted ez normális? – éreztem, hogy forrni kezd a vérem, egyre dühösebb és dühösebb lettem; ha nem lett volna meg az esélye annak, hogy a kislányom végignézi, akkor addig ütöttem volna Liamet, amíg mozog. Fogalmam sincs, hogy azért hat-e rám ennyire ez a helyzet, mert becsapva érzem magam, vagy pedig azért, mert tönkretesz ezzel egy családot... Nem tudom, de már egy kicsit sem látom Liamben azt, aki pár nappal, évekkel ezelőtt volt nekem. Mert igen, rohadtul elhittem, hogy komolyan gondolja azt, amit a kastélyban és a kórházban mondott.