Remember me

39. Fejezet - Nem érdekel.

*Vedd fel! L.*

Némán bámultam ezt a pár szót, egészen addig, amíg meg nem szűnt a képernyő fénye és el nem sötétült az egész szoba. Az eső folyamatos zaja volt az egyetlen hangforrás, ami egyszerre nyugtatott meg és frusztrált. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feloldottam a telefonomat és válaszoltam neki.

*Minek?*

Tudom, ha visszahívtam volna, megtudtam volna, de nem akartam, hogy pusztán a gyengeségem miatt tudjon hatni a szívemre. Ismét beleesnék a csapdájába és ugyanúgy eljátszaná ezt velem... Azt pedig nem biztos, hogy kibírnám.

*Beengedsz?*

Hogy mi van? Liam honnan tudja, hogy Dylanéknél vagyok? Vagy... Los Angelesben áll az ajtóm előtt?

Kiszálltam az ágyból és miután –a biztonság kedvéért– felvettem egy pólót és egy rövidgatyát, kibattyogtam halkan az előszobába. Ahogy a bejáratiajtóhoz léptem, egyből feltűnt a mellette levő hosszú csíkablakon keresztül Liam, ahogy a lépcső előtt áll zsebre tett kézzel és elmosolyodik. Egy kész érzelemáradat suhant át rajtam és egyszerre ugrottam volna a nyakába és püföltem volna, amíg mozog. Magam elé emeltem a telefont és ahelyett, hogy ajtót nyitottam volna, ismét pötyögtem a választ.

*Mit akarsz?*

A feje hirtelen lebukott és kihalászta a zsebéből a mobilját. Csak most tűnt fel, hogy ő konkrétan az esőben áll, ahelyett, hogy behúzódna a tető alá. Nem értem, mire jó ez neki. Még amerikaibbá és klisésebbé akarja tenni ezt a jelenetet? Én biztosan nem fogok kimenni... A hajam így is vizes maradt a futás után. Szóval ennek ígyis-úgyis gagyi szappanopera hatása lesz, HA valahogy beimádkozza magát.

*Tüdőgyulladást semmiképpen...*

Felnézett és vigyorogva megvonta a vállát. Erősen koncentrálnom kellett, nehogy elmosolyodjak, ezzel felbátorítva. Kit áltatok? Baszottul hiányzott a szarkazmusa. Meg úgy... mindene. De... Túlságosan fáj, amit tett. És félek, hogy bárhol, bármikor megteszi újra. Mint már mondtam, abba ennél sokkal jobban beleroppannék.

*Nem bízom benned.*

Ismét a telefonjára vezette a tekintetét, majd feszülten sóhajtott egyet. Seperc alatt eltűnt a vigyor az arcáról.

*Nem azt kértem, hogy légy a feleségem, hanem hogy engedj be. Beszélni szeretnék veled.*

*Mi olyat szeretnél mondani, amit nem lehet leírni?*

Menekülőre fogtam. Megijedtem attól a hirtelen gondolattól, ami átrepült az agyamon. Egy furcsa, természetfeletti vonzást éreztem felé, amit minden erőmmel megpróbáltam elhessegetni, kevés sikerrel. Éppen ezért egyre távolságtartóbb akartam lenni, hogy feladja és elhúzzon a fenébe, én pedig egyedül éljem le az életemet.

*Ezt nem telefonon és egy bejárati ajtón keresztül szeretném elmondani. Elég nyomós indok, hogy beengedj, vagy csak feleslegesen jártatom a számat?*

És itt, fél tized másodpercre kikapcsolt az agyam és kinyitottam azt a kurva ajtót. Már, amikor résnyire elvált a falap az ajtókerettől, már akkor tudtam, hogy baromságot csinálok és –mint mostanában mindennek– sírás lesz a vége. De már nem volt visszaút, Liam ujjai megtalálták az ajtó élét és miután belépett az előszobába, óvatosan becsukta maga mögött. Ott állt előttem, alig egy méterre, teljes életnagyságban, amit alig tudtam felfogni. Az egész olyan volt, mint egy álom. Csak azt még nem tudom, hogy jó-e vagy rossz.