Remember me

65. Fejezet - Austin

*LIAM SZEMSZÖGE*

​

Miután megreggeliztünk, kicsit kimentünk játszani Roxiehoz. Am folyton a fejét fogva ült le a teraszon és csak nézte, ahogyan rohangálok a kutyával, pedig mindig ketten szoktuk kergetni. Ez Roxnak is feltűnt, többször is odaügetett hozzá, hogy kicsit provokálva hívja őt játszani.

- Am, minden rendben? – kocogtam hozzá és az oldalamnál ugráló ebbel nem foglalkozva a vállára simítottam a kezemet. Üveges tekintettel nézett előre és feltűnően próbálta visszatartani a fintorgást. – A fejed fáj? – kérdeztem halkan, érezhető aggodalommal a hangomban, mivel elég kényes területről beszélünk Am esetében.

- Jól vagyok. – kerülte a válaszadást és felállt az asztaltól, de kicsit belém jött. A karját elkaptam és magam felé fordítottam, hogy lássam az arcát. A bőre kifejezetten sápadt volt.

- Igen, látom. Beütötted a fejedet? Őszintén! – tűrtem el a homlokáról a haját, de sehol sem látszott rajta semmi.

- Nem, akkor szóltam volna. – motyogta és a vállamra hajtotta a fejét.

- Akkor mi a baj? – öleltem át a hátát és lágyan simogattam. Sóhajtott egyet, majd egy kicsit jobban hozzám bújva átkarolta a nyakamat. – Nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit.

- Amúgy sem tudsz, szóval csak feleslegesen panaszkodnék. – húzódott el és a hajába túrva guggolt le Roxiehoz, aki idő közben lenyugodott és boldogan vágta magát a hátára, hogy a hasát simogattassa.

- Am, kérlek, ne csináld ezt! – csattantam fel és a zsebembe nyúltam az öngyújtómért és egy szál cigiért.

- Jó, eléggé émelygek és szédülök! Így jobb? – pattant fel a kutya mellől és feszülten fújta ki a levegőt. – Ne haragudj... – sóhajtott, majd nyomott egy puszit az arcomra és bement a házba. Mindig is utálta a cigifüstöt.

Miután Roxieval az oldalamon végigjártam a kertet és elszívtam a szálat, visszakullogtam a nappaliba, ahol Am a kanapén fekve nyomta a telefonját. Miért émelyeghet... reggel? Tegnap este semmi baja nem volt és nem ettünk olyan kaját... Mármint... Nem vagyok hülye, nyilván tisztában vagyok egy lehetőséggel, de... az nem lehet.

- Szeretnék beszélni veled. – köszörültem meg a torkomat és leültem mellé. A telefonját lerakta, majd törökülésbe húzta a lábait. Még nem igazán volt köztünk téma a jövő... – Tudod... Sokat gondolkodtam kettőnkön. – vettem az ölembe az egyik kezét és elkezdtem körberajzolgatni a tenyere vonalait. – Nem tudom, hogy te hogy érzel, így csak az én álláspontomból tudok beszélni. Fogalmam sincs, hogy miért nem tudunk nyugodtan együtt élni, de sokat tanultam, főleg ebben a fél évben. Rengeteg dolgot megtudtam magamról és arról is, hogy mit nem csináltam jól, ami miatt háromszor is szétmentünk. Úgy tűnik, kellett ez a pár hónap ahhoz, hogy megtanuljak valakivel együtt élni. Mondjuk... Ez azért is vicces, mert majdnem végig egyedül voltam... De már látom, hogy mit rontottam el és mit csinálhatok majd jobban, ha lesz rá lehetőségem. Nem akarok rád erőltetni semmit, sőt, csak szeretném, hogy tudd, nem akarom nélküled tervezni a jövőmet. Tényleg nem sürgetni akarlak, nem az összeköltözésért lobbizom vagy ilyenek, szimplán csak tisztázni szeretném, hogy többet jelentesz nekem, mint egy barátnő. – néztem fel a szemeibe, amikkel komolyan méregetett. – Te mit mondasz?

- Szerintem mind a ketten kicsit magunkba tudtunk nézni ezalatt a hat hónap alatt. Én sem csináltam mindent jól, sőt... De már tudom, hogy miben hibáztam. Ha komolyan eldöntjük, hogy együtt akarunk maradni, akkor talán van esélyünk... Legalábbis én nyitott vagyok. Hahh, Mintha bármi választásom lenne... – mosolyodott el halványan, de hamar eltorzult az arca. – Nehogy utánam gyere! – hadarta el, majd felállt és felszaladt az emeletre. Természetesen nem fogadtam szót, utána eredtem.