Remember me

XVI. Fejezet - Kiskakas

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Szia, Liam!

- Penny... – biccentettem Am anyukájának kissé talán túl hűvösen is, ezzel az amúgy egész meleg mosolyát majdnem teljesen lelohasztva. Becsukta maga mellett a fekete Mercedes sofőrülés felőli ajtaját és a szemkontaktust kerülve a csomagtartó felé indult. Nem tehetek róla, bármenyire is közel került Amhez és bármennyit is segít nekik, nem tudok őszintén rámosolyogni, sőt, még az apró bólintás is nehezemre esett egy fintor nélkül. Am lehet, hogy elfelejtett neki mindent, de nekem ez nem megy.

- Apu! – az autó körvonala mögött néha feltűnő Pennyről Reyre ugrott a tekintetem, aki kiszállt a hátsóülésről és felém megindulva hamar ölelésre nyitotta a karjait. Egy sóhaj ugyan kiszaladt a számon, de elmosolyodtam, ahogy ragaszkodóan szorította a derekamat.

- Szia, Tücsök! – még vissza sem tudtam ölelni, már nyújtotta a kezét, hogy vegyem fel, mint egy kétévest, mire keresztbe fontam magam előtt a karjaimat és vigyorogva ráztam a fejemet. – Nem vagy már kisbaba, Rey.

Erre durcásan fújtatott egyet és engem utánozva, csak egy morcos grimaszt felvéve nézett rám, amin nem tudtam felnevetni.

- Egy heti ruhát pakoltam neki. – hirtelen ismét megjelent a látókörömben Am anyukája és felém nyújtott egy sötétlila sporttáskát. A táska fülét átvéve bólintottam egyet és a vállamra véve próbáltam kitalálni, mit mondjak neki, hisz végül is segített, valamint a lányát most műtötték, ráférne a lelki támogatás... De csak egy halvány mosolyra és egy halk köszönetre futotta. – Figyelj, Liam, tudom, hogy nem tartod sokra a véleményemet és meg is értelek, de... – Rey megint megjelent az oldalamnál, ez pedig elvonta a figyelmét, így nem folytatta pár pillanatig a gondolatmenetét. – Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm, hogy jó apja vagy Reynek.

Eléggé meglepődtem a váratlan színvallásán, de valami érthetetlen okból megnyugtatott, hogy szerinte jó apa vagyok, ezért végre ki tudtam magamból préselni azt a pár szót, amit hiába tagadok, megérdemel.

- Én pedig köszönöm, hogy segítesz Amnek, Penny. – egy picit megkönnyebbült lett a zavart mosoly az arcán, a köztünk levő feszültséget oldva. Nem, nem terveztem, hogy valaha is egyáltalán szóba állok azzal a nővel, aki éveken át keserítette Am életét, aki kitagadta a családból és nem állt mellé, amikor a legnagyobb szüksége volt rá; de úgy hozta az élet, hogy bármennyire is abszurd, szükségünk van egymásra. Mind a kettőnknek fontos személy fekszik egy kórházban napok óta, gyerekes lenne utálkozni, miközben fontosabb dolgokkal kéne inkább foglalkozni. Példának tökéletes a pulcsim alját piszkáló tündér, aki a gyönyörű égkék szemeivel teljesen megbabonázott, ahogy felpillantott rám. A hosszú, barna loboncából kiszökött tincseit finoman oldalra tűrtem és ki tudja hányadszorra hasított belém a felismerés, hogy nekem van a leggyönyörűbb kislányom a világon. – Na, mi akkor indulunk is, ugye, Tücsök? – pár túlméretezett bólintással tudatta velem, hogy egyetért, majd miután nyomott két puszit a mamája arcára, megint az oldalamhoz verődött és megfogta a kezemet. – Ha esetleg Am felébred, hívj nyugodtan... – Penny bólintott egyet, én pedig a vállamon lógó sporttáskán igazítva elkezdtem húzni Reyt a pár méterrel arrébb parkoló járgányomhoz, ahová a mamájának integetve követett.

- Miért hagyjuk itt a Mamát? – jött a kérdés, mikor már kötöttem be a gyerekülésbe. A biztonságiövet becsatolva megálltam és egy mély levegővétel után elmondtam neki, hogy hagyunk egy kis időt Pennynek egyedül Ammel. – De mi miért nem lehetünk ott? – a kocsiból kihajolva becsuktam az ajtót és a kormány mögé beszállva válaszoltam csak neki.