Remember me

78. Fejezet - Meg fog történni

​*LIAM SZEMSZÖGE*

- Nem tudom, hogy mi bajod a Partickkel. – sóhajtott Am a fejét csóválva, mire elmosolyodtam és a telefonomat leoldva magam mellé dobtam a kanapén.

- Patrick Payne? Hogy hangzik már ez? – néztem a lassan már egy órája neveken gondolkodó Királylányra, aki fújtatva megforgatta a szemeit. – Legyen inkább Keith!

- Keith? Atyaég... Hogy becézed? Key? – ráncolta a szemöldökét, majd a kézfejét borító fehér ragtapaszt piszkálva rázta meg a fejét. Ah, sosem fogunk megegyezni... – Andrew? Andrew Payne... Tök jó! Mondd, hogy tetszik! – kuncogott kínjában, amire válaszul csak egy halvány fintort kapott. Drew... Nem rossz, de a tökéletes nevet akarom a fiamnak, nem egy "nem rossz"-at.

- Reece?

- Miért akarsz mindenképp becézhetetlen nevet szegénynek? – nevette el magát, ami szélesebbre húzta a vigyort az arcomon. Még nem sikerült megnevettetnem, amióta beköltöztünk a kórházba... Neki muszáj volt, mert ha csak fél percig nem jut a szervezetébe a gyógyszer, amit kap, azonnal beindul nála a szülés, én pedig előrébb helyeztem a családomat, mint a munkámat. Nem biztos, hogy szakmai szemszögből gyümölcsöző lesz ez a döntésem, de jelenleg ez érdekel legkevésbé. – Nekem még tetszik az Aaron is. – hozott fel egy kétezredik nevet, ami megfogott. Aaron Payne. Végre, egy név, ami mind a kettőnknek tetszik!

- Szerintem is jó. – bólintottam, aminek hatására felcsillantak a szemei. Ezt az egészet csak ezért csináljuk. Nem lett jobb a helyzet, sőt, viszont Amnek szüksége van arra, hogy kicsit elmerülhessen a babázásba, ezzel is elfelejtve a tényt, hogy ha hihetünk Dr. Taylor jóslásának, akkor Tökmag csak percekig marad életben. A névkeresgélés ötletét Am hozta fel, mivel még hátravan egy-két hónap minimum és szeretné, ha a fiának legalább addig „normális élete" lenne, amíg megadhatja ezt neki. Először húztam a számat, hogy teljesen felesleges erre a rövid időre nevet választani, de amikor láttam Am arcán, hogy ez neki mennyire fontos, elkezdtem keresgélni. Hihetetlenül megvisel és nehezemre esik mellőzni a tényt, hogy gyakorlatilag Tökmag sírjára keresünk nevet, de látványosan segít Amnek, így nincs más választásom. – De mi legyen a középs...

- James. – vágta rá egy halvány mosollyal az arcán, ami egy hamis vigyorra ugyan, de felfelé ívelte a számat. Austinnál is úgy terveztük, hogy „örökli" tőlem a James középső nevet... De nem jött össze. Jólesik, hogy Am ezt szeretné, ugyanakkor mégiscsak fura, hogy a halálra ítélt kisfiunknak akarjuk adni azt a nevet, amit a már halott gyerekünknek adtunk volna... Vagy ez csak nekem szúrja a csőrömet? – Legyen inkább valami más... – pislogott rám szomorúan, mire kiszakadtam a gondolatmenetemből és felkaptam a fejemet.

- Nem, a James jó lesz! – erőltettem magamra egy mosolyt, ami azonnal lehervadt Am egyre erősebb grimaszba húzódó arcát látva. – Hé, semmi baj! – keltem fel az általam lassan két hete befoglalt kanapéról és az ágy szélére ülve átkaroltam a vállait. Teljesen kikészült idegileg, elég egy rosszul megfogalmazott szó és elsírja magát. Állítólag ez a hormonbomba mellékhatása, amit kap, hogy ne szülje meg Tökmagot idő előtt, de nyilván a helyzet kegyetlensége is erős hatással van rá. Kicsit olyan a felállás, mint a baleset után: hiába vagyok én is padlón, valahogy fel kell húznom Amet.

- Olyan szánalmas vagyok. – döntötte nekem a fejét és próbálta nyugtatni magát pár mélyebb, de remegő sóhajjal. Fáj ezt hallani a szájából. Am minden, csak nem szánalmas. Nála szívósabb és bátrabb embert nem igazán ismerek, pedig nem egy és nem kettő „legendás" személlyel találkoztam már Hollywoodban. Igaz, sokszor volt hihetetlen mélységekben, de fel tudott állni, ezért pedig felnézek rá. – Megtudom, hogy a gyerekem meg fog halni, erre mit csinálok? Neveket keresgélek! – nevetett kínjában, majd ma hatodszorra törött el nála a mécses.