Remember me

XVII. Fejezet - Majdnem egyedül

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Elnézést, de kiskorú nem látogathatja még. – szinte azonnal nekem ugrott a szigorú, éjfekete kontyos, enyhén ázsiai beütésű dokinő, amint átléptem Reyyel az oldalamon a küszöböt, engem teljesen lesokkolva. Megtorpantam és csak pillogtam, miközben megjelent Penny, hogy egy bátorító mosoly után elhúzza tőlem a kislányomat. Valamiért –na, vajon...– előtört belőlem az apai ösztön és Rey után nyúltam, aki némi habozás után szívesen követte volna a mamáját. – Fertőzésveszély miatt. – tette hozzá az orvos, szintén döbbenten figyelve a kirohanásomat. – É-én most magukra hagyom... A kislányt kérem, vigyék ki, maga pedig ne nagyon zaklassa fel Amyt, eléggé megviseli a szervezetet egy ilyen beavatkozás! – a nő párszor még végignézett rajtunk, de utána megkerülte a kis csapatunkat és elhagyta a kórtermet.

- Ez elég gyerekes volt, Liam! – csattant fel Am anyukája, mintha a lánya nem is tőlünk három méterre feküdne. Rey vállát elengedve széttártam a karjaimat, teljesen elfelejtve a tiszta lapot, amit megelőlegeztem neki.

- Sajnálom, Penny, hogy féltem tőled Reyt, miután a saját lányodnak egy majdnem életre szóló törést sikerült okoznod csupán pár szóval... – szinte azonnal, hogy felemeltem a hangomat, megjelent a derekam körül két kar, ami eszembe juttatta, hogy hülyeséget csinálok, nem szidhatom Pennyt, ha Rey is hallja. Atyaég, tényleg tök idióta vagyok! – Rey, hallottad a doktornénit, neked még kint kell egy kicsit maradnod a Mamával. – kaptam pár csalódott, egy picit zavart pillantást, de nem akadékoskodott, csak Penny mellé lépett, tekintetével szorgosan pásztázva a szobában levő ágyat, Am után kutatva. Én is követtem a példáját, így szinte észre sem vettem, hogy egyedül maradtam a szobában.

Vagyis... Csak majdnem egyedül.

- Liam...? – a lábaim szinte maguktól vittek az ágy felé, ahogy tudatosult bennem, hogy Am szólt hozzám. Fogalmam sem volt, mit fogok neki mondani, csak látni akartam, hogy emlékszik rám. Hogy tényleg emlékszik rám, nem csak a nevemre, arcomra, hangomra. Amíg Am eszméletlen volt, a dokik nem tudtak semmi konkrétumot sem mondani a műtét sikerességéről; folyton csak rávágták a kérdéseinkre, hogy „ha felébred, többet tudunk". Tök rendben van, ha kíváncsi vagyok, ugye? Nem jelent semmit a gyomromban levő csomó: az attól való félelem, hogy nem lesz előtte egyetlen szép emlékünk sem a sok közül, amikor rám néz. Mert hát miért is érdekelne? Már külön utakon járunk, nem változtatna semmit az életemen, ha nem emlékezne rám... Legalábbis ezt mondogatom magamnak. Hogy innen csak kisétálok pár perc múlva és vissza sem nézek. Miért is tenném? Mi okom lenne arra, hogy a barátnőmet, a családomat elhanyagolva a múltat kergessem? Semmi.

Mégis itt vagyok. Cher már három napja tűri, hogy órákat vagyok bent a kórházban, egyetlen rossz szót sem szólt, nem panaszkodott, hogy az utolsó hetekben egyedül hagyom őt, pedig jogosan tenné. Mellettem van, támogat, segít átvészelni a lelki válságomat, ami jelenleg minden pillanatomat, minden gondolatomat beárnyékolja... Szeret engem. Teljes szívéből szeret; pár hét múlva életet ad a gyerkőcünknek, akinek fogalmam sincs, tudok-e olyan családot biztosítani, mint amilyet megérdemel. Szeretem Cherylt, tényleg szeretem, de nem... Nem úgy, mint Amet.

Tessék, kimondtam! Igaz, csak magamban, de akkor is. Sosem fogom érezni azt, amit most, már csak attól, hogy rám néz a zöldeskék szemeivel: Teljességet. Hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet.

Rohadt érzelmek...

A dzsekimet felakasztottam a szoba sarkában álló fogasra, majd az ágy alatt levő kisszéket kihúzva közvetlen az arcához ültem. Minden mozdulatomat követte a fáradt tekintetével, ami kis idő múlva ismét találkozott az enyémmel. És csak nézett.