Remember me

3. Fejezet - Üdv itthon!

Már 1-2 perce néztünk egymás szemébe némán. Próbáltam belelátni az elméjébe, hogy mit gondolhat most rólam, de nem sikerült. Még gyakorolni kell a gondolatolvasást.

- Mit mondott neked Niall? - törte meg végül a csendet Liam, és megigazította a vállrögzítőjét.

- Elmondta, hogy ki vagyok, és hogy mi történt. - mondtam halkan, és elkezdtem piszkálni a kézfejemen a ragtapaszt ami tartotta a helyén az infúziós-tűt, csak azért, hogy ne kelljen ránéznem.

Csend.

Már épp azt hittem, hogy elment, amikor megköszörülte a torkát.

- Annyira sajnálom. - mondta elhaló hangon, mire én odakaptam a fejemet, és amint ránéztem, ő lehajtotta a fejét, és elkezdte csóválni, az ép kezével meg megdörzsölte az arcát.

- Nem kell. Senki nem gondolja azt, hogy miattad történt. - mondtam, és előrehajoltam, hogy meg tudjam simítani a vállát.

- De én utálom magamat. - nézett rám könnyes szemekkel. Nem sírt, de közel volt már hozzá.

- De miért? - kérdeztem meg, és elvettem a kezem a válláról.

- Mert most miattam fekszel itt. - mutatott az ágyra, és a térdét kezdte el vizslatni.

- Ez nem igaz. - csóváltam meg a fejemet, és megigazítottam a fonatomat.

- Dehogynem. Ha akkor nem akaratoskodom, hogy menjünk el kajálni, akkor most nem lennénk itt. - mondta, és idegesen a hajába túrt. - Ez az egész az én hibám! Mindenki csak meg akar nyugtatni, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy balfasz, aki nem csak a saját, de egy másik ember életét is tönkretette egy nap alatt! Mert hogy ez az igazság. A saját életemet tönkretettem, ez oké, de a tiédet is. És én ebbe kurvára nem tudok belenyugodni. - sóhajtotta gondterhelten, és az ágyra tette a homlokát.

Nem igazán tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni, csak óvatosan végigsimítottam a haján. Rossz volt így látni, kifordulva önmagából. Habár nem igazán tudom, hogy milyen, amikor önmaga.

- Egy idióta vagyok. - mondta arcát a matracba fúrva, így csak körülbelül értettem csak, amit motyog.

- Nem vagy az. - mondtam, mire felnézett és kérdően rám nézett. - A legtöbben már abban a pillanatban itt hagytak volna, amikor kimondtam, hogy nem tudom, hogy ki vagy. - mondtam neki komolyan, mire ő kínosan elmosolyodott.

- Én is ezt tettem. - mondta keserűen. - Szóval ha csak ez az egyetlen érved, hogy miért nem vagyok egy idióta, akkor sajnos nincs igazad. - mondta, és kínosan elnevette magát, és a hajába túrt. - A doki azt mondta, hogy saját felelősségre hazaengednek ma. Hogy érzed, szeretnél még bent maradni? - kérdezte kedvesen, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Szóval nem bocsájtott meg magának.

- Nem, határozottan el akarok innen menni. Az orvosnál már elástam magam, ugyanis eléggé felhúztam szerintem azzal, hogy amikor közölte, hogy amnéziám van, 20 percnyi értelmetlen kérdezősködés után, azt válaszoltam, hogyha ezt nem mondja, akkor azt hiszem, hogy csak torokgyulladásom van... - mondtam, és megint szétbarmoltam a fonatomat egy túrással, mire Liam felnevetett. Vagyis szerintem a beszólásomon derült egy jót. Jó volt egy kicsit vidámabban látni.

- Jól áll a nevetés. - mondtam neki mosolyogva, mire ő is rám mosolygott, majd lehajtotta a fejét.

- Hiányoztál. - mondta, és lesütötte szomorúan a szemét. Már nem is volt olyan vidám. Én is lesütöttem a szemem, és elkezdtem gondolkozni. Ez a srác tényleg szeret. Ahogy rám néz, ahogy hozzám szól, ahogy megérint... sugárzik belőle, hogy fontos vagyok neki. Csak van egy kis bökkenő: Én nem szeretem viszont. Mármint... Szimpatikus, meg minden, de... Nem is ismerem. Valamikor szerettem, meg ismertem, de az nem Én voltam. Vagy az voltam Én és most vagyok Valaki más.