Remember me

79. Fejezet - Ő már nincs itt

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Segítsek valamit, Payno? – szólalt meg Louis a szokottnál halkabban, de nem fordultam felé, csak folytattam a küzdelmet egy elég bonyolult szabású felsővel, amit az Istenért sem tudtam lehámozni a vállfáról. Nem akartam, hogy úgy lásson, ahogy. Legszívesebben elküldeném... De úgysem fogom. – Ehhez Rosé szakértelme kell... – lépett mellém és a sötétkék anyagot finoman elvéve tőlem a szemeimbe nézett, amit próbáltam a lehető legjobban lesütni. – Rosé! Tudsz egy kicsit segíteni? – kiabált a földszinten tevékenykedőnek a szemkontaktust meg nem szakítva, aki pár pillanat múlva meg is jelent, majd Louishoz kopogott a magassarkújában és aggódva kapkodta köztünk a tekintetét. – Nem tudjuk megfejteni ezt a blúzt. – nyújtotta Ash felé, aki egy szomorkás mosollyal bólintott és a vállamon végigsimítva ellépdelt mellettünk az ágyig, ahol gondolom jobban szemügyre vette a felsőt. – Gyere, pihenj egy kicsit! – biccentett a hátamra tett kézzel, ami ott maradt egészen addig, amíg leértünk a földszintre és meg nem öleltem. Máskor mindig meglepődött ilyenkor és utána napokig cikizett, ha egy-egy érzelmesebb pillanatomban erre vetemedtem, most viszont habozás nélkül visszaölelt. – Felesleges takargatnod, látjuk, hogy sírsz. – közölte a szokásos gúny nélkül a hangjában, majd eltolt magától és a vállaimat fogva nézett rám. Nagyon jól tudom, hogy látják, de nem akarok gyengének tűnni. Milyen pasi már az, amelyik végig bőg majdnem egy hetet? – Figyelj, fogalmam sincs, hogy min mész keresztül, el sem tudom képzelni, hogy mit érzel, de fogadj meg tőlem egy tanácsot: Próbálj meg boldog lenni! 25 éves vagy, nem élheted le az egész életedet egyedül! Tudom, hogy Szöszi már felülről követi a történéseket, de annyi féle módon élvezheted még, hogy élsz! Annyi...

- Tényleg fogalmad sincs, hogy mit érzek. – húzódtam el kicsit csalódottan és őt kikerülve az erkélyajtó felé vettem az irányt, hogy egyedül lehessek. Erre a hegyibeszédre most nincs szükségem.

- Meghalt az anyám, hogy ne lenne?! – emelte meg a hangját mögöttem, magának kissé ellentmondva és hirtelen eltűnt a szemeiből a kedvesség, idegesen méregetett, amikor felé fordultam.

- Nekem pedig meghalt a menyasszonyom a halott kisfiunkkal a kezében! – vágtam vissza a könnyeimen átüvöltve, aminek a hangereje még engem is meglepett. – A kettő kurvára nem ugyanaz! – folytattam még mindig jóval hangosabban, mint az egészséges lenne, de egyszerűen nem bírtam csendben maradni. Valahogy ki kellett magamból adni a dühömet... És az ostor most rajta csattant. – Egyszer mindenkinek meghal az anyukája, Louis! Én viszont azt vesztettem el, akivel le kéne élnem az életemet!

- Majd meglátjuk, hogy akkor is ilyen nagy lesz-e a szád, amikor Karen fog egy kibaszott kórházi ágyon meghalni! – támadott vissza szinte már ijesztően elsötétült tekintettel, amire nem tudtam mit mondani. Most komolyan képes volt...? – Kurvára elegem van, hogy egy hete minden rólad szól, Liam! Olyan lettél, mint egy életképtelen csecsemő, egyedül még a hűtőszekrény ajtaját sem vagy képes kinyitni! Napok óta itt robotolunk nálad, pakoljuk a halott nőd cuccait, kinyaljuk a seggedet, te pedig csak keseregsz! Tudod, hogy ki volt nálam, amikor meghalt Anyu? Senki! Egyedül Harry volt hajlandó egy csöpögős Instagram-posztnál jobban megerőltetni magát és azon a kurva X-faktoros fellépésen kívül is meglátogatni! – borította rám a sérelmeit, ám ő velem ellentétben egyetlen könnycseppet sem engedett ki. Nem is fog. Kidühöngi magát, elhúzódik, majd magába roskad, ismerem, mint a rossz pénzt.

- Mi a fasz, Louis?! – rontott le a csigalépcsőn Rosé és mellénk érve arrébb lökte a velem szemben álló mellkasát. – Normális vagy?!