Remember me

48. Fejezet - Régi Am

*LIAM SZEMSZÖGE*

A kórház barátságtalan türkiz színű folyosóján ülve rengeteg időm volt gondolkodni. Mindenen. Ruthon, a srácokon, a One Directionön, Zaynen, Andyn, Amen, magamon, kettőnkön. A múlton, a jövőn és a jelenen. Azon, hogy mit csinálhattam rosszul, hogy Am megint itt kötött ki ebben a retkes kórházban. Tíz perccel azután, hogy azt mondtam Ruthnak, vigyázok Amre, elkezdett fuldokolni és mentőt kellett hozzá hívni. Hogy akarná velem leélni az életét, ha képtelen vagyok vigyázni rá? Legyen bárki bármilyen feminista, a szíve mélyén mindenki arra vágyik, hogy a párja mellett meglegyen a biztonságérzet. Am mellett biztonságban érzem magam, hiába ő a „gyengébbik fél". Nem azért nyugszom meg az ölelésében, mert le tudna bokszolni négy embert is, ha nekem esnének –pedig le tudna–, hanem mert tudom, hogy fontos vagyok neki és ez valamiért ilyen hatással van rám. Ha ő mögöttem áll, biztos hátterem van, így pedig sokkal nyitottabb és magabiztosabb vagyok. Nem tudom ezt értelmesen megmagyarázni, de tudom, hogy ez van. Lehetnék a tipikus kemény gyerek, hogy igazából egyfajta szívességet teszek neki azzal, hogy „megvédem", mint férfi, de ugyanúgy szükségem van rá, mint neki rám. Nem érdekel, ha mások ezért gyengének tartanak. Sosem érdekelt. Tisztában vagyok azzal, hogy érzelmesebb vagyok, mint az egész férfipopuláció egybevéve, de nem tartom magam emiatt gyengének. Kimutatom az érzelmeimet azok felé, akiket szeretek, és? Tudom, hogy a férfinak erősnek és keménynek kell lennie, akiben mindenki a stabil szilárdságot látja... Én nem vagyok ilyen. Nem is akarok ilyen lenni.

Hibásnak érzem magam. Nem feltétlenül azért, hogy Ammel most ki tudja mi van, hanem úgy általánosságban. Béna voltam aznap... Biztosan megoldhattam volna úgy, hogy valahogy a kocsi másik felére érkezzünk és akkor nem veri be Am a fejét, és... Ah, felesleges ezen pörögnöm. Már elbasztam. Atyaég, de még hányszor elbasztam! Sokszor azt sem tudtam, mit csinálok, mint egy idióta és kártyavárként borult az életem. Most egy új esélyt kaptam és szépen lassan fel fogom építgetni a várat, és amikor sikerül, én leszek a legbüszkébb és legboldogabb ember, akit ez a kibaszott világ látott!

Amúgy... mi az Isten van? Kint ülök lassan már egy órája, de még mindig csak ki-be sétálgatnak különböző emberek a kórterem ajtaján, engem figyelmen kívül hagyva. Eddig egy ápolónő tudta odavakkantani nekem, hogy ne aggódjak, de nem mondott többet. Ne aggódjak? Komolyan? A menyasszonyom kórházban van és ne aggódjak... Fasza. Jó tanács... na, mindegy.

Hihetetlen, hogy mennyire gyűlölöm a kórházakat. Nem feltétlenül azért, mert kisebb koromban rengeteg időt töltöttem itt, hanem mert, ha nem is ebben a kórházban, de a kellemetlen türkiz színű falak között tudtam meg, hogy a terhes menyasszonyom már nem is terhes és nem is a menyasszonyom. Sőt, hogy fokozzam a dolgokat, az is kiderült ebben a csodálatos intézetben, hogy Am meddő. Ja, és feküdt itt jó pár napot azután, hogy adtam neki egy baszott fájdalomcsillapítót. Szóval, nem hiszem, hogy bármikor is gyomorgörcs nélkül tudnék belépni egy kórházba.

- Maga Amy Prince hozzátartozója? – lépett elém egy alacsony, fiatal ápolónő, akire valószínűleg úgy pisloghattam, mint Bambi, ugyanis elkuncogta magát. Khm, Liam Payne, a férfiasság megtestesítője...

- Öhm, igen. – álltam inkább fel, majd követtem az ápolónőt a kórterembe, ami előtt már másfél órája dekkolok. Egyből a kórházi ágyra ugrott a tekintetem, ahol Am békésen aludt. Nem volt oxigénmaszk rajta, nem csipogtak körülötte gépek, csak egy szál infúzió volt a karhajlatába kötve. Nagy kő esett le a szívemről, hogy látszólag semmi komoly baja nem volt.