Remember me

47. Fejezet - Nagybácsi

*LIAM SZEMSZÖGE*

- Meg akarom őket ismerni. – bökte ki hosszas hallgatás után Am, amikor már vagy fél órája tapostuk a park murvával felszórt utait. Szemöldökráncolva felé fordultam, mire ő sóhajtott egyet. – A szüleimet. Találkozni szeretnék velük.

- Biztos, hogy nem. – horkantottam fel, ő pedig már vette a levegőt, hogy érveljen. – Nem fogom hagyni, hogy még egyszer a lelkedbe taposson az a két... ember. – gondolkodtam el, milyen jelzőt használjak rájuk, de végül nem az jött ki a számon, ami a szívemben volt. Még szerencse...

- De Liam, ők a szüleim! Nem emlékszem rájuk! Tudni akarom, hogy kik neveltek fel! – próbált megfűzni, de eldöntöttem magamban, hogy nem fog velük találkozni. Nem és kész. – Kérlek! – kezdett könyörgésbe, amit rendkívül gyűlölök, mert megpuhul tőle a szívem.

- Nem. – mondtam komolyan, ellentmondást nem tűrően. – A te érdekedben.

- Nyilván... – forgatta meg a szemeit, ami valamiért felhúzott. Megtorpantam és beletúrtam a hajamba, miközben azt néztem, ahogy Am is megáll és egy méterre tőlem méreget.

- Te sem gondolhatod komolyan, hogy magam miatt nem akarom, hogy találkozz velük!

- De, komolyan gondolom. Nyilván volt velük konfliktusod és nem akarod azt a plusz macerát, hogy veszekedned kelljen velük. – fonta keresztbe a karjait maga előtt.

- Kicsit fáj, hogy ennyire önzőnek tartasz, amikor a nyílt utcán sétálok veled, ami korántsem lehet jó hatással a...

- Figyelj, nem kötelező velem lenned, ha a hírnevedet félted. – nézett a szemeimbe engem félbeszakítva, mire belém fagyott a szó. – Nem én kértem, hogy jöjjünk be a városba enni, szóval nem vágom, hogy miért lenne ez akkora áldozat tőled... De én megértem. – bólogatott csalódottan és kínosan elnevette magát. – Köszönöm a reggelit! Otthon találkozunk... – megfordult és lassan elsétált. Én döbbenten ácsorogtam még egy darabig, de hamar utánaindultam. Nem baszhatom el megint... Még alig kaptam vissza.

- Am, nem úgy értettem! – nyúltam a válla után, mire ő megpördült a tengelye körül és a mellkasomnak ütközött. A kezei azonnal a hátamon kötöttek ki, amin eléggé meglepődtem.

- Ne haragudj! – motyogott a pulcsimba és a homlokát elemelte annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Kisebb fáziskéséssel átkaroltam a derekát, másik kézzel pedig megigazítottam a kalapot a fején. – Nem akartam veszekedni. – pislogott nagy szemekkel, amin muszáj volt halványan mosolyognom. Fogalma sincs róla, milyen gyönyörű.

- Te ne haragudj inkább... – húztam végig egy ujjamat az arcán, amin hirtelen megjelent egy könnycsepp. – Hé, Am, semmi b... – nem tudtam befejezni, ugyanis valami a homlokomra cseppent. Felnéztem a szürkébe és sötétkékbe borult égre és pár másodperc alatt levágtam, hogy Am nem sír, csak csepereg az eső. Amikor ideértünk még csak épphogy borús idő volt...

- Meg fogunk ázni. – közölte Am és oldalra fordított fejjel lesöpörte a kósza esőcseppet a homlokomról. Szélesen elmosolyodtam és az egyre szaporábban csöpörgő esővel nem törődve bámultam a szemeibe. Szó szerint megbabonáztak az íriszei.

- Akkor menjünk! – pusziltam a homlokára és a laza ölelést bontva elléptem tőle. – Pár percnyire parkolunk... – nyújtogattam a nyakamat, hátha meglátom a kocsimat, de hiába. – Na, nyomás! – kaptam a keze után és az ujjainkat összekulcsolva húztam magam után.

- Hé! – kuncogott fel és a másik kezével nem sokkal a csuklóm felett megfogta a karomat. – Rajtam magassarkú van!

- Édes, akkor csak óvatosan! – kezdtem kocogni és az orrom alatt elvigyorodtam az engem szidó morgásán Amnek.