Remember me

2. Fejezet - Hogy érted ezt?

-Szia. - mosolyodott el Liam, amikor ráemeltem a tekintetemet. Nem tudtam behatárolni, hogy mennyi idős lehetett. Így ránézésre 20-30 év körüli. Miközben vizslattam az arcát, kérdezgettem magamban, hogy kim is lehet ő. A testvérem? Egy haverom vagy osztálytársam? Netán az apukám vagy a barátom? Ilyen, és ehhez hasonló lehetőségek cikáztak a fejemben, de nem tudtam egyiket sem ráfogni, mert még azt sem tudtam, hogy én mennyi idős vagyok. - Tudtam, hogy fel fogsz ébredni.

Nem válaszoltam, csak néztem bambán az arcába. Nem tudtam nem észrevenni, hogy szép szemei voltak. Olyan 5 percig néztünk egymásra némán, amikor Liam felállt mellőlem.

- Szólok egy nővérnek. - mondta, de én erőtlenül a keze után nyúltam.

- Ne! Ne hagyj itt! - suttogtam, és könyörgően ránéztem, mire ő elmosolyodott, és leült mellém az ágyra. Itt az idő, meg kell kérdeznem, hogy mi is történt.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem meg.

- Autóbalesetünk volt. - hajtotta le a fejét, és nekem még csak most tűnt fel, hogy egy fekete vállrögzítő volt a bal kezén. - Elég csúnyán beütötted a fejed, és már két hete kómában voltál. Azt hittem, hogy el foglak veszíteni. - csuklott el a hangja, és a jobb kezével végigsimított az arcomon. Szóval fontos vagyok neki. Haver és osztálytárs kizárva.

- És veled mi történt? - mutattam a bal kezére, mire odanézett, majd vissza rám.

- Eltörött négy bordám, és a vállam, de ez most nem lényeg. - legyintett. - Te hogy érzed magad? - nézett rám aggódó tekintettel. Aranyosnak találtam, hogy ennyire érdekli, hogy mi van velem, és már előre utáltam magam, hogy közölnöm kell vele, hogy tulajdonképpen nem tudom, hogy ki ő.

- Lehetek veled őszinte? - néztem rá félve, mire ő bólintott egy aprót. - Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt. - mondtam, majd sokkal halkabban folytattam. - Vagy hogy te ki vagy. Ahogy azt sem tudom, hogy ki az a Niall, vagy hogy én ki vagyok. Semmire sem emlékszem. - mondtam kétségbeesetten, szinte már sírva. A mosoly hirtelen lehervadt az arcáról, és üveges tekintettel bámult rám, mint aki nem fogta fel, amit mondtam.

- Mi? - remegett meg a hangja. Elfehéredett, és beletúrt a hajába. - Hogy érted ezt? - értetlenkedett.

- Fogalmam sincs, hogy hogy hívnak engem, és hogy hány éves vagyok. Ahogy azt sem tudom, hogy te mit keresel itt. - mondtam, és így utólag elég durvára sikeredett ez a mondat, de ez a fájó igazság.

- De... De... Az nem lehet! Hívok egy nővért, lehet, hogy ez a gyógyszerek miatt van. - mondta, és elviharzott. Remek, most rám uszít egy csomó orvost, akik hülye kérdéseket fognak feltenni nekem. Fantasztikus.

Olyan 5 perc múlva hárman jöttek be a kórterembe. Két nővér és egy orvos. Ahogy előre megjósoltam, elég idióta kérdéseket tettek fel, amikre én készségesen válaszoltam, már amire tudtam. Nem értem, hogy amikor közlöm, hogy nem emlékszem semmire, akkor miért kérdezik meg, hogy melyik a legszebb gyermekkori emlékem? De lehet, hogy csak hülye vagyok az orvostudományhoz.

Amikor már 10 perce próbáltak harapófogóval kihúzni belőlem valamit a múltamról, akkor vettem észre, hogy Liam ott áll az ablaknál, ami a folyosóra nézett. Ködös tekintettel nézett engem, és mellette állt egy szőke srác, aki az ép vállát szorongatta.

Még olyan 5-10 percig tartott a „vallatás" és közben folyton Liam szemébe néztem. Mérhetetlen csalódást és elkeseredést véltem felfedezni az íriszeiben, ami lassan engem is ellepett. Szomorú voltam, hogy semmire nem emlékeztem, és ezzel megbántottam Őt.