Remember me

III. Fejezet - Ügyvéd

- Te rendezted be a házat? – kérdeztem egy fél kakaós csigát tartva az ujjaim között, mire Am bólogatni kezdett, majd amikor lenyelte a falatot, egy halk kuncogás hagyta el a száját. Elmosolyodtam és az asztalon könyöklő kezemmel támasztottam meg a homlokomat, amit még mindig húzott lefelé a másnaposság, de ez nem tudott megakadályozni abban, hogy ne vesszek el Am lelkes beszámolójában, miszerint anyukájával hogyan festették ki a konyhát és az előszobát.

- ...De persze nekem lett igazam, mert egy csomó fehér pötty volt a pulton, amikor végeztünk. – rázta a fejét szórakozottan, majd egy sóhaj után ő is hasonlóképpen felfeküdt az étkezőasztalra, mint én. Az arca szinte világított, teljesen másképp nézett rám, mint ma bármikor: boldognak tűnt. Boldognak tűnt, ez pedig olyan naiv gondolatokat ébresztett bennem, hogy örül annak, hogy itt vagyok... Legalább annyira, mint én. – Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Anyuval fogom kifesteni a házamat.

- Én sem... De nagyon örülök, hogy végre megkapod azt a szeretetet az anyukádtól, amit megérdemelsz. – motyogtam az orrom alá, majd felemeltem a fejemet, amint haraptam még egyet a kakaós péksütiből. Am arcára kissé ráfagyott a vigyor e mondat hallatán, de amikor már kicsit kínosnak éreztem a helyzetet és meg akartam szólalni, kinyitotta a száját és kimeredt a háta mögötti ablakon. – Valami baj van? – nyúltam az asztalon maradt kezéért, amin mind a ketten meglepődtünk, ám ami engem különösen lesokkolt, az az volt, hogy Am nem húzódott el.

- Szerintem hazaért Peter. – nyújtogatta a nyakát, amin muszáj volt felnevetnem.

- És akkor most az ágy alá bújok, vagy mi?

- Valamit kitalálok... Csak maradj csendben és ne provokáld! – pattant fel a székből, majd engem otthagyva kikocogott az előszobába, ahonnan már hallani is lehetett az ajtó nyílását. Na jó, már egyáltalán nem érzem olyan mulatságosnak ezt az egészet, mint az előbb... Találkozni fogok a pasassal, akinek a csaja lefeküdt velem éjszaka. Jó kis délelőtti program...

Amikor Peter megjelent a konyhában, oldalán a kicsit feszengő Ammel, komótosan felkászálódtam az asztaltól és némi gyomorgörccsel fújtam ki a levegőt, már a két méteres, igen komoly ábrázatú úriemberrel szemezve. Nem csalódtam, tipikus ügyvédi szerelésben volt az ürge, kezében aktatáskával, az arcán morcos tekintettel és borostával. Még pasiszemmel is jól néz ki, de nem igazán tudom összerakni a képet, hogy egy ilyen karót nyelt alakkal hogy élhet együtt Am. Ő, aki egy bohókás, folyamatosan kekeckedő, spontán csaj, hogy marad meg egy olyan ember mellett, aki valószínűleg még szarni is ütemterv szerint megy? Mert ebből a fószerból én egy deka érzelmet nem nézek ki, nemhogy humort...

- Üdv, Liam Payne! – nyújtottam a kezemet tetetett magabiztossággal, amit Peter csak azért sem fogadott el, helyette megajándékozott egy „megöllek a családoddal együtt"- nézéssel. Am a pasija karját magához húzva próbált elkussoltatni a puszta tekintetével, amin én csak mosolyogni tudtam. Nem tehetek róla, rettenetesen imádnivaló, ahogy grimaszol, hogy fogjam be.

- Tudom, hogy ki vagy. Az viszont már jobban érdekelne, hogy mit keresel itt. – morogta a hatalmát Am derekának átölelésével demonstrálva, ami ismét csak megmosolyogtatott, hiába fájt más pasit látni, ahogy hozzáér Amhez. Nevetséges, hogy így akarja az orrom alá dörgölni, hogy a feleségem őt választotta, sőt, vele csalt engem ki tudja mennyi időn át. És hogy ezt honnan tudom? A képén szétterülő, ördögi vigyor mindent elárult.

- Azt hittem, hogy ti, ügyvédek, többet adtok az udvariasságra... – fontam keresztbe a karjaimat magam előtt és már egyre kevésbé tartottam a pasitól. Igaz, 190 centi biztosan megvan és nem egy csontkollekció, de kötve hiszem, hogy összegyűrné az élére vasalt nadrágját és ingét azért, hogy be tudjon nekem egyet húzni. No, meg nem kifejezetten vagyok analfabéta, ha küzdősportokról van szó...