Remember me

66. Fejezet - Melyikünk a jobb?

*AMY SZEMSZÖGE*

- Li, mi... Mi a szar?! – baktattam le a csigalépcsőn, ahonnan futólépésben indultam meg a bejáratiajtó felé csuromvizesen, mivel épp elkaptam azt a pillanatot, amikor Dylan behúzott egyet Liamnek. – Dy, mi a francot csinálsz?! – fogtam meg Liam hátát, mivel eléggé bizonytalanul állt a lábain és ha szemmel lehetne ölni, a bátyám a földön feküdne már.

- Inkább te mi a francot csinálsz?! Mit keres ez itt... félmeztelenül?! – mutatott Lire üvöltözve, teljesen kikelve magából. Mi a franc?!

- Semmi közöd hozzá! Ez az én életem, azt csinálok, amit akarok! – kiabáltam, majd Liam elé álltam, amikor kissé fenyegetően lépett előrébb. Ki ez? Ez tényleg Dylan? Soha nem láttam még ilyennek.

- Hányszor cseszett már át ez a seggfej? Hm?! Hogy vagy képes azok után egyáltalán ránézni, amit veled tett? Ott sírtál nálunk egy héten keresztül, mert bedőltél neki, amit persze aljas módon kihasznált!

- Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, hogy mit akarok! Szeretem őt és...

- Csak a kurva hazugságait szereted, nem őt! – szakított félbe, én pedig egyre hátráltam Liammel együtt, mivel lassan megindult felénk. – Húgi, nem igaz, hogy nem látod, mekkora szemetet védesz! Még vagdosni is képes volt magát, hogy elhidd, hogy sajnálja a dolgokat!

- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – löktem meg a mellkasát, mivel alig volt köztünk harminc centi. Ideges voltam, nem is kicsit. Hogy képzeli, hogy csak úgy ad egy bal horgost Liamnek?! Istenem, ennek az embernek gyereke van!

- Nem, neked nincs fogalmad arról, hogy milyen férgek vannak, mert a saját kis álomvilágodban élsz! Képtelen vagy észrevenni, hogy Liam mekkora pöcs az érzékeny álcája alatt, mert úgy gondolkodsz, mint egy kislány! – már vette volna a levegőt a következő mondatához, amikor a tenyerem az arcán csattant. Nem mondhat ilyeneket Liamre. Nincs joga hozzá. – Nem hagyom, hogy tönkretegye az életedet... – ragadta meg a csuklómat cseppet sem barátságosan és maga felé kezdett húzni. Liam gyorsan kilépett mögülem, majd Dylan karját letépve az enyémről maga mögé rántott, majd oldalra csapódott a feje, amikor kapott egy második ütést a bátyámtól, akinek tuti, hogy elment az esze.

- Menj el! – kiáltottam már-már hisztérikusan, miközben ismét én kerültem Li elé.

- Húgi, én csak neked...

- Húzz már el, Dy! Nem akarlak látni! – mutattam az ajtó felé, mire vetett még egy utolsó gyilkos pillantást Liamre, majd a szemeimbe nézett.

- Csalódtam benned, Amy.

- Nem érdekel, csak tűnj el! – még pár másodpercig nézett engem, majd megfordult és kilépett az ajtón. – Li, jól vagy? – ragadtam meg egyből a vállait és riadtan fixíroztam a jobb szeme alatt levő sebet, ami enyhén vérzett és kezdett körülötte feldagadni a bőre. Bólintott egyet lesütött szemekkel, majd beletúrt a hajába és felnézett rám. – Sajnálom, fogalmam sincs, hogy mi ütött belé... – fogtam közre a nyakát, mivel nem akartam megnyomni az arcát. – Nagyon fáj?

- Volt már rosszabb is. – dünnyögte, majd a csuklóimra csúsztatta a kezeit. – Te hogy vagy?

- A bátyám kétszer is megütött téged és elhordott mindennek. Tök jól vagyok... – horkantottam fel, majd bementem a konyhába, ahová csendben követett. – Kicsit helyrepofozlak, John! – nyomtam le az egyik bárszékre és kis kutatás után megtaláltam az elsősegélydobozt.