Remember me

23. Fejezet - Elhívhatlak egy randira?

- Szóval ezt te főzésnek mered nevezni. - nyújtottam ki egy jó adag mézeskalács tésztát a pulton, tökig lisztesen. Liam mellettem állt és mondta, hogy mit csináljak. Kis csaló. Már 3 napja neki kéne főznie mindent, de eddig csak egy ágyba reggeliig jutottunk el.

- Figyelj, végülis azt csinálod, amit én mondok! Te úgyis ügyesebb vagy nálam, kisebb eséllyel rontod el! - nyomott egy puszit a meztelen vállamra, ami kikandikált a félvállas felsőm alól. - Mellesleg lényegesen szexibb vagy sodrófával a kezedben, mint... mint én. - tette le a telefonját a pultra és bújt az arcomhoz, miközben a kezei a derekamon pihentek. Felnevettem és a fejemet kicsit hátrabillentve a mellkasának döntöttem.

- Ez egy bók akart lenni? - néztem a szemébe, mire széles mosolyra húzta a száját.

- Ha neked az bóknak számít, hogy szexi vagy egy sodrófával, akkor igen. Ha nem, akkor gyorsan hozzáteszem, hogy anélkül is. - tette az állát a vállamra. Vigyorogva megcsóváltam a fejemet, és a pulthoz visszahajolva elkezdtem kiszaggatni a figurákat.

- Azért a szaggatásban segíthetnél. Ezt igazából a gyerekek csinálják, de... de ügyes vagy, te is meg tudod már oldani. - kacsintottam rá, mire mosolyogva megforgatta a szemeit és belemarkolt a fenekembe. - Hé! - fordultam hátra röhögve.

- Te kötekedsz, én is kötekedek. - állt mellém és elkezdett szív alakú formával szaggatni. - Am, gondolkodtam. - motyogta komolyan pár perc múlva. Én is letettem a szaggatóformát és a szemeibe néztem. - Én tudom, hogy neked ez annyira nem kedvez, de szenteste én haza szeretnék menni. Oké, ez egy kicsit önzően hangzik, de ott lesz Ruth és Nicola is, és... - kezdett el hadarni, amiből egy szót sem értettem.

- Oké. - adtam egy puszit a szájára, hogy abbahagyja a magyarázkodást, mire nagy szemekkel nézett rám.

- Mi? Várj... mi? - ráncolta a szemöldökét, mire felnevettem.

- Szívesen megyek karácsonyozni a szüleidhez. Nekem úgy sincs nagyon hova mennem. - vontam hanyagul vállat, de egy kicsit fájt kimondani ezt a mondatot. Hiába nem ismerem a szüleimet, hiányoznak. Fura. Pedig azt sem tudom, hogy milyen, amikor az embernek vannak szülei. Egyszerűen csak érzem a hiányukat.

Liam valószínűleg meglátta a szomorúság apró szikráját a szememben, mert lehelt egy puszit a homlokomra, és olyan óvatosan húzott magához, mint még talán sosem.

- Most tiszta liszt lettél. - fúrtam az arcomat a mellkasába vigyorogva. A fekete pólóján már sokkal jobban dominált a szürke és a fehér szín. Finoman eltolt magától és végignézett a magán.

- Francba, ha ezt tudom... - túrt a hajába, mire felnevettem. - De nem úszod ám meg. - húzott arrébb, majd benyúlt az egyik szekrénybe és már vette volna ki az üveg liszttartót, de az valahogyan kicsúszott a kezéből és a pult szélének csapódva ezernyi darabra törött szét. Kicsit kábultan bámultuk az üvegtörmeléket a padlón, majd Liam a hasamra vezette a tekintetét.

- Liam? - tettem a vállára a kezemet, mert eléggé elsápadt. Nem válaszolt, de láttam a kétségbeesést a szemeiben. Én is megnéztem, hogy mit sasol ennyire, és kicsit megszédültem a látványtól. Pár másodperc múlva meg is éreztem a 4-5 centis szilánkot, ami frankón kikandikált a levendula színű pólóm alól.

- Gy-gyere, beviszlek a nappaliba! - kapott fel Liam az ölébe és letett a kanapéra.

- Azt a rohadt. - sziszegtem a fogaim között és fájdalmasan szorongattam a pólóm alját. Liam leguggolt mellém, és a kezemet picit arrébb tette, majd felhúzta a felsőmet.

- Baszki. - motyogta Liam. Idegesen a hajába túrt és nyomott egy puszit az arcomra, majd eltűnt. Levezettem a tekintetemet a hasamra, ahol a rövidujjúm már koránt sem volt halványlila színű. - Figyelj, hívtam mentőt... - guggolt le megint elém és az arcomat a két tenyere közé vette. - Sajnálom. - suttogta, majd elkezdte a hátamat simogatni.