Remember me

16. Fejezet - A nehezén már túl vagyunk.

Éjszaka nagyon rosszul aludtam. 10-15 percenként folyton felébredtem, mivel mindig ugyanaz a pár képkocka pörgött le előttem: a baleset. Sosem felriadtam, hanem csak kipattantak a szemeim, amikor Liam elemelte a vérző homlokomról a tenyerét, amit nem tudtam hova tenni. Az egész olyan fura volt, bár már egészen hozzászoktam ezekhez az álmokhoz. Olyan hajnali 2-3 között jutottam el arra a kimerültségi szintre, hogy szinte azonnal visszazuhantam ugyanabba az álomba, amiből pár másodperccel azelőtt szakadtam ki. A testemnek szüksége lett volna az alvásra, de az agyam valamiért nem engedte, hogy pihenjen. Én csak a szenvedője voltam a bennem tomboló háborúnak a két fél között.

***

Miután nagy nehezen sikerült egyhuzamban fél órát aludnom, óvatosan felültem a békésen szuszogó Liam mellett az ágyban, és ködös tekintettel vizsgáltam a hatalmas ablakokon keresztül az eget halványan beszínező felhőket, amelyek a lila szinte összes árnyalatát magukon viselték. Miután egy picit tisztult a látásom, és jobban szemügyre tudtam venni az égboltot, feltűnt, hogy bár az erkély eltakarja, de a korlátnál látni lehetett a Nap első sugarait. Mivel az ágyban való további szenvedést nem tartottam túl hasznosnak, ezért csigalassúsággal kikászálódtam a takaró alól, és néma csöndben felhúztam egy pár zoknit és egy belebújós pulcsit, hogy kimenjek az erkélyre. Amikor elhúztam az erkélyajtót, szinte pofonvágott a friss, kissé hűvös hajnali levegő, ami egy kicsit felébresztett. Mielőtt kiléptem volna a szobából, még visszanéztem az ágyat már teljes egészében birtokló Liamre. Elmosolyodtam, majd átléptem a küszöböt. Az erkélyajtót nem csuktam be teljesen, olyan négy ujjnyi rést hagytam, hogy egy kis oxigén jusson be a szobába, nehogy megfulladjon a bent még jó mélyen alvó srác.

Leültem az egyik székre, és a korláton könyökölve gyönyörködtem a felkelő Napban. Ahogy elvesztem az ezer meg ezer félre rózsaszínben és narancssárgában, teljesen kizártam a külvilágot, bár szerintem ez a kialvatlanságnak volt köszönhető. Fogalmam sincs, mennyi időt gubbasztottam odakint, de csak akkor csöppentem vissza a jelenbe, amikor valaki végigsimított a hajamon.

- Nem tudsz aludni? - hallatszott az álmosságtól rekedt hangja Liamnek, miközben a vállamat kezdte simogatni. Lassan elszakítottam a tekintetemet az égről, és ránéztem. A fehér rövidujjúja, amit pizsamának használt, gyűrötten lógott rajta, a szemei még csak résnyire voltak nyitva, és elég nyúzott arca volt. Remélem, nem miattam kelt fel.

- Nem. - hangzott tőlem a kurta válasz, mire hümmögött valamit, és mellém húzta a másik széket, ami az erkélyen volt, majd ő is leült.

- Mióta vagy kint? - kérdezte pár perc némaság után. Oldalra néztem, és őt is igen megbabonázta a hajnali égbolt.

- Nem tudom. Régóta. - vontam vállat, majd a homlokomat a korlátra tettem. A fejem zúgott, és belülről kiabált, hogy húzzak aludni vagy nem lesz jó vége. Liam felállt, és visszarakta az eredeti helyére, a fal mellé az összecsukható széket, és megint megéreztem a kezét a vállamon.

- Fáradt vagy. Inkább menjünk be... - a nyakamat kitekertem, hogy felnézzek rá, mire megeresztett egy halvány mosolyt, majd biccentett egyet az erkélyajtó felé. Egy nagyot sóhajtva felálltam, majd Liamet egy kicsit meglepve, megöleltem. Az arcomat óvatosan belefúrtam a vállába, ő pedig a hajamat simogatta. - Jól vagy? - tolt el magától, majd aggódva a szemembe nézett. Bólintottam, ami látszólag nem győzte meg, mert ugyanolyan szemekkel vizslatott még egy kis ideig, majd sóhajtott egyet, és a tenyerét a hátamra rakva terelgetett az erkélyajtó felé.

Miután becsukta utánunk a nyílászárót, az ágy jobb oldalához ment, ahol én „aludtam" az éjszaka, leült, majd elterült a hatalmas fehér takarón. Én levettem a pulcsimat és a zoknimat, amit most csak hanyagul a szekrénybe dobáltam, ugyanis hirtelen nehezemre esett elsétálni az ágyig is, annyira rámtört a kimerültség. Bebújtam a takaró alá, és a szemhéjaim reflex-szerűen csukódtak is lefelé. Liam közelebb kúszott, és finoman a hátam alá nyúlva odahúzott magához, félig ráfektetve a mellkasára, így az oldalamra fordultam. Az egyik keze lágyan a derekamat karolta át, a másik pedig a testem mellett pihenő csuklómat kereste, majd a tenyeremet a mellkasa másik oldalára, szinte pont a szíve felé helyezte, így tisztán éreztem, ahogyan lassan, egyenletesen dobog. A nyugodt légzése és a szívdobogása úgy hatott rám, mint egy csecsemőre, így alig telt el pár perc, és máris az igazak álmát aludtam.