Remember me

74. Fejezet - Lehetett volna

Enyhe fejfájásra ébredtem a franciaágy közepén, a testem köré csavarodott takaróval és Roxieval az oldalamon. Pár morgás után a tenyereimbe temettem az arcom és gondolatban szidtam magamat, amiért sikerült végigbőgnöm az éjszakát. Rox komótosan a fejemhez mászott és ott járkált, néha majdnem a számba vagy a homlokomra lépve, majd hirtelen ledermedt. A kezeimet elvettem a szemeim elől és totál kialvatlanul pislogtam a fekete-fehér bundát, ami majdnem az egész látószögemet átérte, mivel precízen beállt elém. Atyaég, mikor nőtt meg ennyire ez a kis hülye?

- Örülnék, ha nem másznál az arcomba... – dünnyögtem, majd miközben kedvesen lelöködtem magamról a szőrgombócot, lassan felültem. A hátamat kihúzva nyújtóztam egy darabig, amit ismét pár perces fekvés követett, de utána sikerült kikelnem az ágyból, hiába is volt csábító a gondolat, hogy egész nap alszom.

A még Roséval vásárolt rózsaszín selyemköntösömet a derekamnál lazán megkötve baktattam le a lépcsőn, amikor motoszkálást hallottam a konyhából. Nem voltam biztos abban, hogy megbízhatok az érzékszerveimben az alváshiány miatt, de azért kissé félve közelítettem meg a helyiséget... ahol egy túlságosan ismerős alak pakolt.

- Liam? – túrtam a hajamba, mire az illető felém fordult és halványan elmosolyodott, miközben odajött hozzám. Most álmodom?

- Nem tudtam választani Petra és Mary között... – mutatott ez képet a telefonján, amin két túlsminkelt csajszi pózolt. Oké, fogalmam sincs, hogy ez most a valóság-e. Nagyon valódinak tűnik az egész... De... Mi van? – Gondoltam megkérdezem tőled, hátha te tudod, hogy melyik hasonlít jobban Naomira... – rakta zsebre a mobilt egy féloldalas vigyorra húzva a száját. Ismét az arcom elé kúsztak a kezeim és tompán felnevetve a mellkasának döntöttem a homlokomat, amikor leesett, hogy arra gondol, amit tegnap mondtam neki. – Hm, hiányoztál... – hümmögött magához ölelve, nekem pedig szépen lassan kezdett leesni, hogy legutoljára majdnem három hete láttam.

- Mit keresel itt?

- Na, ennél azért szívélyesebb fogadtatásra számítottam... – dübörgött mélyen a nevetése a fülemnél, mivel a tenyereim megtalálták a hátát és a tegnapi veszekedésünket elfelejtve húzták közelebb hozzám. Egy nagyot sóhajtott, majd az ellenkezésemmel nem törődve tolt el magától annyira, hogy rám tudjon nézni. Valahogy... más volt. Nem mosolyodott el, mint általában, amikor szemezünk, nem nyúlt az arcomhoz, nem csókolt meg, semmi olyat nem csinált, amit szokott, csak jártatta a tekintetét a két szemem között, amikbe már gyűlni kezdtek a könnyek a hirtelen hűvössége miatt. Miért nem szólal meg? Miért nem mondja, hogy nem megy sehova, itthon marad velem? Nem ezért jött? Úristen, mi van, ha...? – Azonban nem tudtam befejezni a riadt és kétségbeesett gondolatmenetemet, ugyanis Li elengedte a vállaimat és a mellkasáról elemelte a két kezemet, hogy össze tudja kulcsolni az ujjainkat. – Haragszol rám? – döntötte az enyémnek a homlokát, miközben leengedte a karjainkat, így csak lazán lógtak mellettünk. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy itt áll előttem, hozzám ér és hallom a hangját, így nem válaszoltam neki, csak csendben figyeltem, ahogy veszi a levegőt.

Haragszom rá? Inkább csak csalódtam benne... De itt van. Csak ez számít, nem? Mármint... Kattoghatnék még azon napokig és hetekig, hogy a munkáját előrébb rakta, mint minket, de csak feleslegesen kelteném a feszültséget. Fogalmam sincs, hogy meddig marad és hogy miért jött, de minden percét ki akarom élvezni a közelségének, nem pedig veszekedni és ajtót csapkodni.

- Nem tudom. – suttogtam, majd az egyik kezemet gyorsan kihúztam az ujjai közül és próbáltam észrevétlenül eltűntetni a sunyi könnycseppet a jobb szemem sarkából, ami már percek óta homályosította a látásomat.