Remember me

XIV. Fejezet - Nem volt kit védenie

- Ro, itt vagyok a kórház előtt. – nyögtem feszülten a fülemhez szorított telefonba, miközben kikászálódtam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót. A vérnyomásom persze a hirtelen mozdulat miatt mintha hullámvasútra ült volna, ennek következtében a tenyeremet elviselhetetlenül vonzotta az autó fekete karosszériája. – Basszus... – morgolódtam a majd' szétrobbanó fejem miatt, de hamar sikerült felegyenesednem és megindulnom a hatalmas épület felé. Út közben egyáltalán nem volt kapacitásom a tetteim miértjén gondolkodni, Rosét faggatni pedig pláne nem, így idegesen meneteltem a lépcsősor felé, ami a kivilágított portához vezetett.

- Megyek!

- De m... Remek. – fújtattam, amint rám csapta a telefont, majd a csípős széltől már égő kézfejemet a szövetkabátom zsebébe bújtattam. A barna tincseimet másodpercenként tűrtem el, ami egyre idegesítőbbnek bizonyult, ahogy a sötét, nyirkos úton átszaladtam. Mivel még csak szombat, hajnali három múlt, a belváros szinte kihalt volt, így nem nagyon bajlódtam a zebra keresésével.

Éreztem minden lépésemen, hogy a testem még korántsem ébredt fel, de hajtott az adrenalin, így egy szempillantás alatt betoppantam a kellemes hőmérsékletű kórházba, szemben a recepciós pulttal és egy eléggé nyúzott, húszas évei elején járó csajszival, aki felnézett rám, de mivel nem indultam meg felé, tovább támasztotta a fejét.

- Mimi! – hirtelen oldalról nekem csapódott egykor az egyik legfontosabb ember az életemben, a jellegzetes, vaníliás illatú Chanel parfümével és a hosszú, gyöngyszínű hajával, majd szorosan körém fonta a karjait. Gondolkodás nélkül öleltem vissza, ám szinte azonnal eltolt magától és a vállaimat fogva kezdett húzni az egyik lift irányába. – Gyere!

- Rosé, mondd már el, mi történt, kérlek! – a liftajtó előtt ácsorogva tettem fel neki a kérdést, amit még akkor kellett volna, amikor átfutott az agyamon az ötlet, hogy eljövök Londonig. Az alsó ajkát kicsit beharapva pislogott rám, amit nem igazán tudtam hova tenni. – Niallel vagy a gyerekekkel van valami? Ezért kellett azonnal idejönnöm? – halkan, óvatosan kérdeztem tőle, nehogy az jöjjön le neki, hogy nyűg, hogy ide kellett rohannom. Fura, hogy hirtelen mindennél jobban szeretném újra az életemben tudni, mint legjobb barátnőmet...?

- Nem, ők... – a liftbe behúzva belekezdett a magyarázatba, hogy mit keresünk itt, de megakadt, amikor találkozott a tekintetünk. – Niall most Amerikában van, a kicsik pedig Gregéknél, csak én vagyok itt.

A szemöldökömet ráncolva bámultam rá még akkor is, amikor kinyílt előttünk a liftajtó, jelezve, hogy megérkeztünk a kívánt szintre, hogy rájöjjek, mi a fene is folyik itt. Mit keres itt Rosé, ha nem velük történt valami?

- Hogy érted, ho...

- Csak... Gyere! – szinte könyörögni kezdett a karomat magához húzva, könnybe lábadt szemekkel. Ezen ledöbbenve kénytelen voltam követni őt egy világoskék folyosón, ahol egy nővérpulton és előtte pár kerekesszéken kívül csak ajtók sorát láttam. A földbe gyökereztek a lábaim, amint egy idióta gondolat futott át az agyamon, ami egyre kevésbé tűnt hülyeségnek, ahogy Rosé kétségbeesett arcát néztem. Hatalmas dugó volt idefelé, pár szolgálati autónak még villództak is a fényei... Mi van, ha...?

Lehunytam a szemeimet és az emelkedő pulzusomat rendezve próbáltam megszólalni.

- Ro, Liam fekszik itt valahol, ugye? – szinte idegennek érződött a neve a nyelvemen, ami könnyeket csalt a szemembe. Bólintott egyet, majd már nyitotta is volna a száját, de nem vártam meg a védekezését. – És én mit keresek itt, hm?